Velence, avagy egy csajos hétvége Marka módra

2012. március 2-5

Pénteken este 8-kor indult az Eurolines járata, mi már 7 órára kimentünk, hogy időben becsekkoljunk és legyen helyünk a hátsó üléseken. Mivel hárman mentünk csajok, jó lett volna, ha a hátsó 5 ülést el tudjuk foglalni és végig egymás mellett ülünk. Szerencsére nem sokan akartak március elején Olaszországba utazni, így bőven volt hely a buszon, lehetett válogatni.

Pontosan 8:00-kor gördült ki a busz a Népliget pályaudvaráról. Először Siófokon vettünk fel pár utast, majd Nagykanizsa következett, végül még a magyar-szlovén határ előtt megálltunk egy benzinkútnál, ahol 30 perces szünet következett. Aztán átértünk Szlovéniába, ahol egyszer csak újra megálltunk, de sejtettünk, hogy nem pihenő miatt, mivel kb háromnegyed óra telt el az utolsó pihi óta. Határőrök szálltak fel, mindenkitől elkérték az útiokmányt és kb fél órán át ellenőriztek, ami számomra eléggé meglepő volt.

Az út többi része zavartalanul telt, nagyrészt alvással és egy olaszországi pihenővel Trieszt után. Aztán Mestrében szálltak le többen, majd jött a várva várt velencei Tronchetto sziget. 6:25-re értünk ide, köszönhetően a szlovén ellenőrzésnek (eredetileg 6:00-ra értünk volna ide)

Mivel itthon már megvettem előre a vaporetto bérletet a veniceconnacteden (36 órás 17,25 eur), így megvártuk , hogy érkezzen a vaporetto és be is csorogtunk a Rialtohoz, amitől kb 2 percre volt a szállásunk. A hajnali Canal Grandén lefele csorogni fantasztikus érzés. Szinte a várossal együtt ébredeztünk, ásítoztunk, dörzsölgettük a szemünket. A vaporetton csak helyiek voltak, mindenki munkába sietett, így, ha kicsit elfeledkeztünk a hátizsákjainkról, pillanatokra mi is helyieknek érezhettük magunkat!

Rialtonál gyorsan kiváltottuk az automatából a bérletet (Tronchetton egy lélek sem volt és nem is firtatták, mivel szállunk fel a vaporettora).

Aztán megkerestük a szállást – Hotel alla Fava, ami a Rialto melletti Campo alla Fava-n található. (33 eur/fő/éj reggelivel)

Nagyon rendesek voltak, a recepciós lány rögtön mondta, hogy tudja, kik vagyunk és tegyük csak le a táskánkat. Elkérte a számunkat, hogy ha délután 3 előtt kész a szobánk, ránkcsörög és jöhetünk hamarabb is elfoglalni a szállást. Mondtuk neki, hogy nagy kirándulásra készülünk és majd csak délután 5 felé jövünk vissza, szóval nem kell sietni a szoba előkészítésével:-)

Gyors átcsoportosítás következett: nagy hátizsákból kis szütyőkbe került víz, pénz, fényképező és pár elengedhetetlenül fontos női dolog, aztán nyakunkba vettük a várost. Elsőként a Rialto híres halpiacát céloztuk meg. Az odavezető úton szinte senkivel nem találkoztunk, a Rialto hídon egyedül mi fényképeztünk, tömeg nuku, lökdösődés nuku. Kezdtem szinte kényelmetlenül érezni magam:-) Na jó, igazából hihetetlenül élveztem, hogy enyém a város!!! Könnybe lábadt szemmel figyeltem a hajókat, szorgalmasan szállították a ládákban megbúvó finomságokat a piac felé. Szivárványszínű zacskókban rejtették el a város szemetét és egy alvó kutyus vigyázott arra, hogy nehogy gazdija szállítmányát bárki is el akarja csenni a hajóról.

Ez a Velence kell nekem-gondoltam. Simán el tudnám képzelni, hogy reggel felkelek, leszaladok a piacra friss péksütiért, amivel kedvesemet ébresztgetem. Ismét  egyre erősebben éreztem, hogy ide mindenképpen vissza kell jönnöm, de Misivel!

Tovább sétáltunk és elérkeztünk a piachoz. Ugyan nem volt olyan sok árus, mint októberben, de így is nagyon sok halárus kínálta portékáját. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: halak, rákok, kagylók és a nagy részük bizony még ott ficánkol a ládákban, jéghalmokon. A sajnálat helyett azt éreztem, hogy itt bizony legközelebb apartmant bérelünk saját kis konyhával és a Rialto halpiacán fogjuk beszerezni a friss finomságokat az ebédhez!

A piac után betértünk felfrissíteni magunkat egy kávézóba. Egészen pontosan a híres AllArco baccaroba akartunk bemenni, hogy megkóstoljuk a cicchettiket, de még csak akkor nyitott a konyha, így ajánlott a tulaj fia egy kávézót, ahova nagy lelkesen át is osontunk- jobb híján.

Nem bántuk meg, mert bár cicchettit nem ettünk, de helyette isteni mandulás friss croissant (1 eur) igen, amit fantasztikusan krémes olasz eszpressoval kísértünk (szintén 1 eur).

Elhatároztuk, hogy délelőtt bejárjuk San Polo negyedet, így elindultunk a Campo San Polo felé. Először kinéztünk egy kis utcácskán a Canal Grandéra, ahol a gondolájukat ébresztgető gondolierek bújtatták ki kék pizsamájukból a fekete dámákat. Itt kicsit megpihentünk, gyönyörködtünk és persze napfürdőztünk a már felkelt nap sugaraiban.

Majd ismét bevetettük magunkat a sötét kis sikátorokba, amik kusza felfedezése után egyszer csak kiértünk egy csodás kis térre, amin meglepő módon fák álltak. Bár a tél nyomait még magukon viselték, falevéllel nem büszkélkedhettek, mégis jó érzés volt látni, hogy sok-sok fa örvendezteti meg a helyieket a kő és víz birodalmában.

A tér közepén állt egy lezárt kút, ami olyan csábosan hívogatott minket, hogy nem tudtunk ellenállni: megpihentünk és pár szelet csokival próbáltunk magunkba erőt önteni a hosszú buszút fáradalmai után. A pihenő félórásra sikerült és a helyi lakosokat nézegetve ismét kicsit „beolvadtunk”: idős bácsika tologatta babakocsiban pár hónapos kis unokáját, aki békésen szendergett a napsugarak ölelésében. Galambok fürödtek a csöpögő kút vízgyűjtő edényében és nem zavarta őket még az sem, ha néha egy-egy kisgyerek fel akarta röppenteni őket.

A pihenő után újra lábunk alá vettük a kopott köveket, amelyek tovább vezettek minket a Frari templomhoz (3 eur). A Frari nagyságát azt hiszem úgy tudom legjobban leírni, hogy akármelyik oldaláról és akármilyen messziről próbáltam lefényképezni, sehogy sem fért bele a képbe.

Kívülről még azt hittem, mindez azért van, mert szűk kis téren, szűk utcák ölelésében emelték ezt a grandiózus építményt, így az idegyűlő sok turista képtelen olyan távolságra kerülni, ami megengedné a teljes templom lefotózását. De aztán belépve és körbenézve a templomban, megértettem, hogy ez tényleg hatalmas, óriási és gyönyörű: nem véletlenül nem fér bele egyetlen képbe sem! Aki még nem járt itt, tegye meg! Nem vagyok nagy templomba járó, de ez az építmény teljesen lenyűgözött. Grandiózus szobrok, emlékművek, sírhelyek, festmények! Az ember csak áll és ámul. És legjobban a hátul, kis kapun át megközelíthető belső kerengő fogott meg. Szemem előtt láttam a papokat, ahogy rózsafüzérüket morzsolva imájukat mormolják. Csodás lehet egy ilyen helyen papnak lenni. Itt aztán tényleg az Urat szolgálják és meg is adják a módját!

A Frariból kilépve tovább haladtunk A Campo Santa Margherita felé. Ez a tér szerintem a San Marco után a legnyüzsgőbb tér Velencében, de itt nem a turisták, hanem a helyiek vannak többségben. Meglepődve tapasztaltuk, hogy saját kis piaca van: halak, tengeri herkenytűk, zöldségek, gyümölcsök: volt itt minden, mint egy kis mini-Rialto piac.

Kiültünk egy remek kis kávézó asztalához és szívtuk magunkba a velencei hangulatot. Közben Aperol Spritzet kortyolgattunk (2,50 eur) és azt hiszem mindannyian azt éreztük egy pillanatra, hogy ez a kép, ez az érzés, ami most eláraszt, mindig bennünk fog élni!

Jó fél órás álmodozás után elindultunk a San Trovaso gondolakészítő műhelyhez, ahol 3 szépséges gondola is várta sorát, de sajnos a mestereket nem láthattuk munka közben. Pedig az lenne csak az igazi élmény!

Innen elsétáltunk az Accademia Canal Grande fölé magasodó fahídjához, készítettünk pár csodás képet, majd vaporettoval átmentünk a San Marco térre. A hajó a Giardini ex Reallinál tett ki, ami egy picike kis kert a hatalmas turistaáradat közepén. Innen pár lépésre található a híres Harry’s Bar, ahol a még híresebb Bellinit kortyolgatják nem kevés pénzért az ide látogatók.

A San Marco térre érve – karnevál utáni utószezon, vagy sem – elég nagy tömegbe botlottunk, bár bevallom, fele annyi ember sem volt, mint tavalya  karnevál idején. Mégis, a csendesebb San Polo negyed bebarangolása után még ez is zavaróan hatott. A Dózse Palotas melletti utcácskában lévő Trattoria alla Basilicában ebédeltünk, 14 euro egy menü, amiben benne foglaltatik egy előétel, egy főétel körettel és 1 üveg ásványvíz. Én radicchios rizottót választottam, amit marha steak követett friss salátákkal. Bőségesen jóllaktunk, majd egy kávéval kiegészítve a menüt, elindultunk a Riva degli Schiavonin a Giardini Pubblici felé.

 Útközben lekanyarodtunk az Arsenale (hajógyár) bejáratához, onnan pedig elsétáltunk a Via Garibaldin át Velence legnagyobb parkjához. Útközben elnyalogattunk 2 gombóc fagyit (1,50 eur/gombóc), ami itthon kb 4 gombócot is kitenne, majd visszafelé megcsodáltuk a parton fekvő partizánnő szobrát, mely a második világháborúban elesett olasz nőknek állít emléket.

Innen vaporettoval felmentünk a Rialto hídhoz, mivel éppen itt volt az ideje elfoglalni a szállást, lemosni az út porát és kicsit pihenni.

Másfél órával később frissen és üdén indultunk el a jó öreg Trattoria alla Madonnába , ahol nekem októberben már  volt szerencsém isteni tengeri herkentyűkhöz. Gondoltam, a lányoknak is megmutatom, milyen az igazi finomság, ha friss áruból profi szakács készíti el.

Szerencsére nem kellett várni, mert éppen felszabadult egy asztal 3 személyre, úgyhogy be is nyomultunk a csajokkal. Ők előételnek pókrákot ettek, én tenger gyümölcsei rizottót, majd mindhárman sült kalmárt és rákot ettünk. Hozzá az elmaradhatatlan aperolt ittuk, a végén fejenként 37 eurot fizettünk.

A sok tengeri herkentyűt lesétálandó, elgyalogoltunk a San Marco térre, ahol csodás esti képeket készítettünk, majd megnéztük az alvó gondolákat a csatornák partján, végül hazasétáltunk és fél 11-kor nyugovóra is tértünk.

Másnap reggel 7-kor szólt az ébresztő, gyors zuhany, majd irány a reggeli. Olasz módra képzeltük, de hatalmasat csalódtunk! Méghozzá pozitívan! Odalent, az étkezőhelységben terülj-terülj asztalkám, finom puha zsemlécskék, friss croissant és a hozzá tartozó melegítő szerkezet, hogy úgy érezzük, a pék most húzta ki a francia péksüteményt a kemencéből.

Tálcán sorakozott a sonka, szalámi, sajt pontosan olyan vékonyra szeletelve, amit én annyira imádok a szállodák reggelijében! Kis tányérokon a vaj és a kenhető sajt is, kosárkákban vártak ránk egymás mögött a lekvárok, mézek, gabonapelyhek. Hűtött tartóban joghurtok közül válogathattunk és reggelinket megkoronázhattuk friss narancs- vagy ananászlével, illetve a fal túloldalán várt ránk az olasz kávégép, amiből 5 féle kávé, forró csokoládé és habos cappuccino folyt a csészénkbe. Mondanom sem kell, a gépben ott figyeltek a kávészemek, amik minden gombnyomáskor frissen őrlődve kerültek a gép belsejébe.

Igen kiadós reggeli után összepakoltunk és kijelentkeztünk, természetesen a hátizsákjainkat ismét a hotelben hagyhattuk.

A mai napi program első pontja Burano volt, a csipkéiről ismert halászfalu-sziget, melyet ma már a vilálg inkább színes kis házairól ismer. Útban Fundamenta Nuove megállóhoz, áthaladtunk a Santa Maria Formosa téren, valamint kedvencem a Santi Giovanni e Paolo téren, ahol ma a város kórháza áll. Elmerengtem, milyen is lehet egy ilyen fantasztikus, álomszerű városban életet adni egy gyermeknek, majd megláttam egy házat, melynek ablaka pont olyan volt, mint amilyennek én el tudnám képzelni saját velencei kis lakásom ablakát. Ez a város merengővé és álmodozóvá tesz, elhiszem, hogy a csoda valóra válhat! És tényleg valóra vált, itt sétáltunk Velence utcáin, magunkba szívtuk a csatornák és a süllyedő város történelmi illatát. Cannaregio negyed házai közt bóklászva végre otthon éreztem magam!

Kiérve a nyílt tengerhez, izgatottan vártuk a vaporettot, ami átvisz Buranora. Nekem egy pillanatra összecsavarodott a szívem, hiszen el kell hagyni Velencét, még ha csak a szomszéd sziget kedvéért is, de felrémlett, hogy sajnos nemsokára az igazi búcsú pillanata is eljön.

A hajón először San Michele – azaz a temetősziget – körvonalait pillantottuk meg, bejáratánál egy szoborral, mely talán az utat mutatja azoknak a velenceieknek, akik most már mindörökké ezen csodás kis szigetek rabjai maradnak.

Aztán elhaladtunk Murano – az üvegkészítő műhelyek kis otthona mellett. A komor műhelyek gyárakra emlékeztető falai most kevésbé voltak vonzóak, bár tudom, eljön majd az  az idő is, amikor ezt a szigetet is meglátogatom. Aztán kb 40 perccel később felsejlettek az apró színes házacskák.

Ez a sziget egy igazi cukorfalat, ha lehet ezt rá mondani. Eszméletlenül giccses, pár óra bőven elég a bejárásához, sőt, talán pár óra múlva már annyira túlcsordul az ember, hogy szinte örömmel mentünk vissza Velence ódon, kopott házai közé. De Buranot sosem felejtjük, itt a béke, a nyugalom, az otthon melege árasztott el minket! Betértünk egy édességboltba, ahol kiválogattunk pár krémmel töltött tésztát (1 eur/db), amit nagy élvezettel majszoltunk a színes házak között sétálva. Ettől még édesebb lett minden! Mintha Jancsi és Juliska lennénk és körülöttünk a mézeskalács-sziget!

Velencébe visszatérve a ghetto felé vettük utunkat. A Fondamenta Misericordián át közelítettük meg ezt a történelmi kis szigetecskét és útközben leintett minket egy pincér. Sejtelme sem volt, milyen jókor lépett elénk, ugyanis már egyre éhesebbek voltunk, így nem sokat teketóriáztunk, leültünk a csatorna partján kitett asztalok egyikéhez.

Miközben megbeszéltük, hogy aperol spritzet kérünk, egy gondolatolvasó pincér meg is jelent három pohár üdítő finomsággal. Így találják ki minden gondolatunkat! És lám, egyszer csak elénk csúsztattak 1-1 tányér étvágygerjesztőt: isteni babsaláta grillezett csirkemell-darabokkal!

Gombás rizottót és kagylós (vongole) spagettit rendeltünk, mindkét féle étel remek választásnak bizonyult. Utána tiramisuval tettük feledhetetlenné az ebédünket, majd 1-1 olasz kávéval próbáltuk magunkat rávenni a tovább indulásra. A kávé mellé vaníliás kekszecskéket kaptunk, és meglepő módon az egész ebédért 63 eurot kértek. Nem sajnáltuk tőlük a borravalót, majd nagy mosolygások közepette elbúcsúztunk a kedves olasz vendéglátóktól, és folytattuk utunkat.

A Ghetto igazán érdekes hely, valahogy a falak közt rekedt a félelem és rettegés. Nagyon magas házak között töpörödött törpöknek éreztük magunkat a tér közepén. Aztán a ghettoból kisétálva a Strada Nuova forgatagában találtuk magunkat, ami hihetetlen kontrasztot nyújtott a Misericordián tapasztalt velencei könnyed pihenés, a ghetto súlya és az egész Cannaregio negyed varázsa után.

Nem is bírtuk sokáig a tömeget, a Campo Santa Sofián megláttam egy traghettot és döntöttem. Ez a menekülés egyetlen lehetősége, 50 centért áthajózunk a Canal Grandén, ráadásul az érzés a gondolázás élményét nyújtja, mégha csak 2 percig is. Nem teketóriáztunk és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy állunk a traghettoban, az egyik evezős énekel, mi vadul fényképezünk és máris a reggeli halpiac ismerős piros ponyvái alatt vagyunk.

Sajnos eljött a búcsú ideje, már délután fél 6 volt, tudtuk, hogy fel kell vennünk a hotelból a táskákat és el kell indulnunk a buszunk felé.

A szálláson megint nagy örömmel fogadtak minket, megígértették velünk, hogy mindenképpen visszatérünk, majd rövid kölcsönös elköszönés után újra Velence utcáin találtuk magunkat. A Rialto lábánál várakoztunk a vaporettora, közben irigykedve néztünk át a túloldalon sorakozó Riva del vin éttermeire, ahol a most betérők még legalább másnapig élvezhetik a város varázslatos világát!

Nekünk ennyi jutott, de ez a két nap is felejthetetlen élményekkel gazdagított!

És most hogyan is állok Velencével? Alig várom, hogy újra lássam! Mert ez a dolog Velence és énköztem örök és minden alkalommal egyre erősebb szerelem!