Rengeteg kutatás és netezés előzte meg az utat, szokás szerint nem akartam ismeretlen terepre tévedni. 1 hónap tervezgetés után pedig végre elindultunk.
Hétfő reggel 8-kor indultunk (volna) anyósoméktól, Békéscsaba mellől, ám az autó nem indult. Nem mondom, hogy jó előjel, de nem ijedtünk meg, szinte azonnal megvolt a hiba: lemerült az aksi. Férjem és apósom elszaladtak új akkumulátort venni és röpke 1 óra késéssel, 9 órakor már robogtunk is SZeged felé. Útközben megálltunk tankolni: itt jött a következő meglepetés. A kútról ugyan még ki tudtunk menni, ám egyszer csak leállt az autó. Szerencsére újraindult, így csak apró közjátéknak gondoltuk az esetet. Most már - bár még kicsit idegeskedve, de végre - elindulhatott az "expedíció".
10:30-kor léptünk határt Röszkénél és hála a hétfői napnak, semmit sem kellett várnunk. Aztán 2 órás unalmas autópálya következett, közben 2 helyen is kellett fizetni (3 és 2,50 eur), majd Belgrádot elérve és kikerülve, immáron autóúton haladtunk először Cacak, majd Uzice felé. Uzicét délután 4-kor hagytuk el, persze közbeiktattunk egy pihenőt is egy hegyekkel körülvett forrásnál.
A határt Jabukánál léptük át fél 6-kor, majd a Tara hídnál kicsit bámészkodtunk(készült jópár szelfie is:) éseste 7-kor már ott is álltunk az apartman előtt. Telefon, kavarodás, de minden rendben: egyszóval megjelent a gondnokcsaj? Bobana, aki elmagyarázott mindent, megmutatta az apartmant,
Gyorsan kipakoltunk, fiúkat elküldtem a Voliba (reggel 7-től este 11-ig nyitva!) sörért, addig kikészítettem az otthonról hozott fasírtot és oldalast és mire visszaértek, már ehettünk is.
Kaja után, sörrel a kezünkben még az udvarról nézegettük az előttünk magasodó hegyeket, találgatva, vajon holnap mennyire lesz kegyes hozzánk az időjárás. Hegyekben ezt sosem tudhatni...
9-kor értünk a parkolóhoz, máris megjelent egy férfi, Durmitor NP-s öltözékben és közölte, hogy ezért bizony fieztni kell, 3 euro fejenként.
Ezután alaposan felöltöztünk, mert volt kb 8 fok és a szél rettenetesen fújt. Most sajnáltuk csak, hogy a jó meleg spakákat Magyarországon hagytuk (nem is értem, hogyan feledkezhettem meg róla, amikor olyan füles vagyok) Szóval Robi ötletén felbuzdulva mindannyian apróra összegyúrt papírzsepigalacsinokat nyomkodtunk a fülünkbe, így legalább nem kapunk fülgyulladást. És elindultunk... Baromi izgatottak voltunk, mert 7 évvel ezelőtti, kevéske mászás után innen kellett visszafordulnunk, ugyanis valahogy elfogyott alólunk a turistaösvény és csak a szakadék tátongott. Nos, nem tudom, mi történt az elmúlt 7 év alatt (nyilván nem a szikla növesztett új ösvényt), minden esetre most gond nélkül felkapaszkodtunk a hágó meredek ösvényén és máris csodás, hegyekkel körülvett, hóval néhol betakart medencében folytatódott az utunk.
Elértünk egy kis tavacskához, úgy 11 tájékán, a fiúk békákat kergettek, én nem győztem fényképezni, olyan csodás volt a táj. Nem is tudom, hogyan lehetne leírni igazán élethűen: előttünk egy csodás, átlátszó, zöldes tó, körülötte zöld fű és hó, körben pedig a szürke, kopár, sziklás hegyek. Egy álom, legalábbis annak, aki szereti az ilyen helyeket. Hát mi szerettük, nem győztünk bámuldozni. Aztán elértük azt a helyet, amire a legeslegjobban vártam, egész kirándulásunk alatt. Ez a hegy a keletkezése során vízszintesen gyűrődött meg, és ez a csoda úgy megfogta a helyieket is, hogy a Durmitor nemzeti Park jelképévé vált. Én csak álltam és bámultam. A fiúk persze futkostak, mint a megkergült kecskék, minden kis sziklára felpattogtam, én meg szorgalmasan fényképeztem őket.
Innen már csak fél óra kellett , hogy elérjük a Zeleni Vrh-t (2028m), a tengerszemet, ahonnan már csak nyílegyenesen felfelé vezet a z út a Bobotov Kukra (2523m).
Én kikészültem, mondtam a fiúknak, hogy nekem ez nem fog menni, de ők csak biztattak, hogy menjünk, meg tudjuk csinálni. Felnézve a meredek hegyoldalra, nem hittem, hogy 2 óra alatt felérünk (ugyanis most is megbeszéltük, hogy bárhol is vagyunk 2 órakor, visszafordulunk, nehogy ránk sötétedjen). Halkan jegyzem meg, hogy a Zeleni Vrh életem egyik legszebb tengerszeme, de a pillanatnyi agyborulásomtól szinte alig néztem oda... Visszafelé pótoltam az élményt :)
A tavalyi Prag útra emlékeztető kapaszkodások következtek, sziklákon, havas részeken, de itt bizony egyetlen kapaszkodó sem volt beépítve, csak a sziklák.
Túljutottunk rajta és egy kiszögellésre másztunk, ahonnan már sejteni lehetett: nemsokára megpillantjuk a hőn áhított tavat, a Skrckot.
Hmmmm, megnyugodtam, ez az, amit látni akartam.
Nekem nem hiányzott a csúcs, amit akartam, láttam.
Sőt, egy kicsit többet is, ugyanis a fiúk, hátizsákjaikat hátrahagyva (itt aztán nem lop senki!) elindultak felfelé, de persze hófalba botlottak. Addigra már kisebb tumultus alakult ki, több turista is küzdött, hogy megtalálja a felvezető utat, de, veszélyesnek ítélve a továbbhaladást, inkább a visszafordulás mellett döntöttek. Így járt a 70-es párocska is, akik előtt bizony megemelem a kalapomat, bárcsak én tudnék ilyen teljesítményt nyújtani ennyi idősen.
Kicsit aggódva a fiúk miatt, de még jobban aggódva a gyülekező felhők miatt, elindultam lefelé. Gondoltam, a hófalon nem fogok még egyszer visszaegyensúlyozni, pláne egyedül, így rövidítés mellett döntöttem.
Megálltam pihenni és vártam. Amikor felbukkant Misi, nem bírtam magammal, könnyek folytak végig az arcomon. Addigra már nagyon ereszkedtek lefelé a felhők, a szél rettenetesen fújt,ítéletidő közeledett. Érthető volt a parám. Nagy ölelgetések, majd gyors ereszkedés következett a tóig, délután 3-kor már ott fogyasztottuk jól megérdemelt szendvicseinket.
A kocsihoz érve még ettünk egy kis meggyes pitét, majd az a remek ötletem támadt, hogy menjünk el a másnapi célhoz, a 2393 méter magasan lévő, a Durmitor legszebb kilátását ígérő Prutas hegyhez, és nézzük meg, másnap reggel hol lesz a beszállás.
Odakocsikáztunk és kiszálltunk, pár fénykép erejéig. Csodás, felgyűrt hegy volt, csak ámultunk és már alig vártuk a másnapot. Visszapattantunk a kocsiba, de az nem indult. Elég idegesek lettünk, lévén hegyi szerpentin, ráadásul már kezdett sötétedni, de valami csoda folytán beindult és mi már be is pattantunk és száguldottunk vissza a Sedlo felé. Aztán már csak Misi káromkodását hallottajm, az autó menet közben állt le.
Írtó szerencsénk volt, mert éppen egy kilátó-parkolónál álltunk le végleg, gyorsan begördültünk biztonságos helyre, nem hiányzott volna, hogy valaki belénk szaladjon a szerpentinen.
Misi arra gyanakodott, hogy a riasztó blokkolhatja a rendszert, de nem bírt rájönni, hogy hogyan. Közben már este 7 lett, ment le a nap és mellénk állt egy montenegroi rendszámú autó. MOndtam a srácoknak, hogy beszélek a párocskával, segítsenek. Persze Misi magabiztosan mondta, hogy nem kell, majd ő megoldja a problémát. Persze nem oldotta meg és a párocska fiú tagja felénk tartott. Ez volt a szerencsénk, megkérdezte, hogy miben segíthetnek, mert látják, hogy baj van. MEgkértük őket, hogy vigyenek be Zabljakba. Így is történt, a kocst a parkolóban hagytuk, ellopni úgysem tudja senki - útközben pedig jól összehaverkodtunk segítőtársainkkal. Kiderült, hogy lengyelek és most érkeznek Zabljakba és szállást keresnek. MOndtuk nekik, hogy nekünk van egy szabad ágyunk a nappaliban, ami kihúzhatós, ha gondolják, felajánljuk. Elfogadták.Hazaérve hívtuk Bobanát, aki szerzett autómentőt, szerelőt, lényeg a lényeg, este fél 11-re a kocsi kész volt, a biztosítékkal volt probléma. Egy biztos, az eset arra jó volt, hogy megtudjuk, a montenegroiak eszméletlen segítőkészek, a lengyelek pedig még mindig nagy barátai a magyaroknak.
A megjavított autón felvidulva hajnali 1-ig dorbézoltunk, házipálesszel és sörrel ünnepeltük meg a sikert.
Másnap felhők és eső fogadott minket, így még lelkiismeret-furdalásunk sem volt az előző éjszaka miatt.Szerdán tehát autós kirándulást terveztünk. Robi már járt tavaly a Piva folyó völgyében és a lengyelek csak megerősítették, hogy csodás hely, oda kell mennünk. Egész nap mentünk, azt hiszem, életem legcsodásabb kanyoját jártuk be, egészen a bosnyák határig (bizony, még a Tara kanyont is felülmúlta) Visszafelé megálltunk a Pivsko Jezero mellett található Pluzine városkában, ahol találtunk egy nagyon hangulatos kivendéglőt. Itt természetesen friss, piva folyóból származó pisztrángot ettünk, miközben a vihar ismét lecsapott, de olyan közel, hogy konkrétan a vendéglő mellett álló villanyoszlopba csapott. A fantasztikus pisztráng után indultunk hazafelé, azért az előző napból még bennünk volt a félsz: csak nehogy leálljon az autó. SZerencsére nem volt semmi gond, este 8-kor már ismét zabljaki kis házikónkban ittuk a finom Niksicko sört.
Csütörtökön csodás, felhőtlen éggel keltett minket a nap, reggeli után irány a Fekete tó parkolója: a mai terv a Ledena Pecina, azaz a Jégbarlang volt.
8:15-kor értünk a parkolóba és kisebb cihelődés után lesétáltunk a tóhoz. Ott gyönyörködés, fényképezgetés, útvonallesés után végre 9-re eljutottunk a 7 évvel ezelőttről oly ismerősen festő kis patakon átívelő hídig (1416 méter), ahonnan az út elágazik mindenfelé. Itt aztán volt választék, mi kinéztük a Jégbarlangot, 3 órát írt rá a táblicsku. Közben mögöttünk megjelent egy nyugdíjas csapat (úgy tűnik a Jóisten humoros kedvében volt és mindenképpen meg akarta mutatni, hogy milyen nyápicok is vagyunk, legalábbis én biztosan:)
Szóval elindultunk mi is, és akármennyire is lihegtünk, nem mertünk lemaradni az öregek mögött. Oltári égő lett volna. Fel is jutottunk kb 1 óra alatt az erdő tetejére (1931 méter), innen viszonylag "egyenes" út vezetett egy kis katlanba, ahol lepukkant juhászkunyhóba és 3 kicsinosított kolibába botlottunk. Ekkor már 11 óra volt. A juhász utánam kiabált, megálltam és az öregek vezetője segítségével elmagyarázta, hogy pontosan az az út, amin mi le akartunk ereszkedni a Jégbarlang másik oldalán, na az most oltári veszélyes, meg se próbáljuk. Veri déndzsörösz. Okok, ha déndzsörösz, akkor majd ugyanitt jövünk vissza! Közben persze elmondta, hogy a csinos kolibák turistáknak vannak és meg is alhatunk itt éjszaka, ha akarunk. Igazi döngölt padlós, szénaággyal ellátott hegyi kényelem. Utólag, este meg is beszéltük, hogy ide vissza kell jönnünk és ki kell próbálni a hegyi wellneszt :-)Mentünk tovább, a jégbarlang felé, az öregek már rég leelőztek minket, de nekünk fontosabb volt megállni és meggyet enni, ami akkor éppen életmentőnek érződött. Persze a felhők megint gyűltek, de most nem törődtünk vele, 2 napja ugyanez az ijesztgetés ment, mindhiába. Hahahaha, már nem dőlünk be a trükknek...
Mire odaértünk a barlang szájához, a hőmérséklet már nagyon leesett és a szél is el kezdett fújni, de rendesen.Délután 1 volt, éreztem, hogy valami készülődik, a gyomrom összeszorult. Közben meg már iszonyúan fáztam, szóval, amíg a fiúk lementek a mínuszfokos barlangba, én próbáltam az erőlködő napocskától erőt és meleget nyerni, d mindhiába. Fél 2-kor, amikor a fiúk végre kimásztak a jégbirodalomból, én megint a visszafordulás mellett döntöttem, de a fiúk még mindenképpen fel akartak menni a jégbarlang felett magasodó Obla Glavára (2303 m).
Én lefelé, ők felfelé indultak, megbeszéltük, hogy majd beérnek. Közben folyton visszanéztem, elég félelmetes volt, ahogy a járatlan sziklafalon kapaszkodnak felfelé. Errefele nem volt turistajelzés...
Aztán láttam, hogy felérnek a csúcsra, integettem nekik, de még nem könnyebbültem meg. Aztán kb 20 perc múlva megláttam, hogy jönnek lefelé és visszaérnek a Jégbarlangtól elágazó útig, na itt leesett a kő a szívemről, már csak jönniük kell utánam. És ekkor megtörtént. Éreztem, hogy elkezd esni. De reménykedtem, hogy nem lesz durva. Amikor már kezdett rendesen esni, rájöttem, hogy ez nem fog elállni, így előszedtem az esőkabátot és felvettem. Ez volt az a pillanat, amikor lezúdult az ég, szakadt az eső, néha vízszintesen, néha függőlegesen.
Közben néha próbáltam hátranézni, de nem ment, alig láttam az esőtől. Aztán egyszer csak kiáltást hallottam "Megvan!" Misi kiáltott Robinak, mert időközben a pániktól olyan gyors tempót vettem fel, hogy a fiúk - nem látva az úton - meg voltak róla győződve, hogy becsúsztam valamelyik út melletti szakadékba. Na, de nem eszik olyan forrón a kását! Csak gyorsabb voltam a szokásosnál és sokat haladtam. A cél a juhászkunyhó volt és persze az, hogy sűrűn imádkozva kérjem a Jóistent, ne küldjön villámokat!
Kérésem meghallgatásra talált, a juhászkunyhóhoz érve az eső elállt, az öreg mosolyogva kérdezte, nem ülünk -e be kicsit hozzá. MOndtuk, hogy nem, köszi, megyünk tovább - gondolatban hozzátettem: én már csak egyet akarok, meginni egy felest a kis faházikónk nappalijában.
A Robi harci sebesülést szerzett: az Obláról lefelé ereszkedve egy kiálló szikla megvágta a lábát, kb sípcsontig. Szerencsére volt betadine, azonnal lefertőtlenítette.
Nagy vidáman mentünk lefelé, a fiúk újabb barlangot találtak, szóltak, hogy odaszaladnak, én csak menjek lefelé. Boldogan, a napsütésben szinte örömmámorban úszva gyalogoltam lefelé. És megint beborult. Nem hiszem el, megint esett. Hát mikor lesz már vége a szenvedésnek? Esőkabát megint fel, de szerencsére ez csak egy futó zápor volt. A fiúk is megjárták a barlangot, találtak benne egy kürtőt, amit meg lehetett mászni (főleg Robinak való a sebesült lábával, de persze én hiába morogtam volna...)Az erdő tetején ismét találkoztuznk és innen már együtt mentünk lefelé, a patakhoz. Közben meg-megálltunk, ezeréves fenyőket ölelgettem, szívtam magamba az őserőt és közben az egész nap csodája, félelmetessége és a természet hatalmas mindenhatósága járt a fejemben!
Este fél 6-ra értünk vissza a patakhoz, találtunk egy padot és végre megpihenve eszegettük a jól megérdemelt szendvicseket, majd mindenki kapott 2-2 csúccsokit is.
Szelfik a pataknál, aztán irány a Fekete tó. Döbbenet volt látni a helyieket és a turistákat, ahogy könnyű kis szoknyákban,rövidnadrágokban, szandálokban sétálgatnak a tó partján, mi meg teljes menetfelszerelésben, esőkabátban, botokkal a kezünkben támolygunk, fáradtan, de boldogan.Még pár pillantás a tó felett magasodó hegyekre és már mentünk is hazafelé. Útközben beugrottunk a Voliba, ajándékot venni az otthoniaknak. Röhögtünk is, hogy tuti néznek minket, mert egyrészt sarasak vagyunk, mint a disznók, ráadásul az egész napos izzadástól még az illatunk is rendkívül egyedivé tesz minket :)
Vettünk azért még 2 sört magunknak is - biztos, ami biztos, aztán irány a mi kis kunyhónk.
Éjszaka aztán olyan, de olyan vihar szakadt le Zabljakra és az egész Durmitorra, hogy azt hittem, elviszi a fejünk felől a tetőt. Ennyit a szerencsénkről, hiszen járhattunk volna így napközben is. Köszi Istenke!
Este fél 7-kor már anyósomék kertjében kortyoltuk a Niksickót, felelevenítve ezt a rengeteg élményt!
És persze ide is visszatérünk!
