Velence, avagy az Adria királynője szerelmes szemmel

Szent Márk tér

2011.október 7-9

Hónapokig tartó tervezgetés után végre elérkezett a nagy nap. Indulás Velencébe.

De hogy mi is történt az ezt megelőző hónapokban?

A történet idén februárban kezdődött, amikor gondoltam egyet és kitaláltam, hogy nekem ki kell kapcsolódnom a gyerkőcök fojtogató szeretetéből és úgy döntöttem, hogy elutazom valahova. Természetesen Misit kértem meg, hogy vigyázzon a gyerekekre és hogy ne teljen magányosan a feltöltődés, azt is kitaláltam, hogy szólok pár barátnőnek és csapunk egy csajos hétvégét. Na, de hova menjünk? És ekkor bevillant Velence. Hmmm és nemsokára itt a karnevál. Gyorsan szétnéztem a neten, találtam is 8900 Ft-ért akciós non-stop utat és annak rendje és módja szerint összeverbuváltam a csajokat, befizettem az összeget, majd irány Itália.
Életemben először jártam ebben az országban, de mivel az utazás éjszaka történt, így sajna sokat nem láttam belőle. Velence lenyűgöző volt, de óriási tömeg és fejetlenség fogadott és sajnos a Szent Márk téren és a Rialtón kívül nem sokat láttunk.
Hazatérve iszonyú űrt éreztem, és elkezdtem utánanézni, milyen is Velence valójában. Foglyul ejtett a város, a csatornák, a romos, omladozó házak, a pezsgés…minden!
Tudtam, ide vissza kell jönnöm.
Aztán tavasszal addig csűrtem-csavartam a dolgokat, hogy a végén megkérdeztem Misit, ha egyszer úgy adódna, kijönne velem Velencébe? Vesztére igent mondott, én meg gyorsan lecsaptam rá és felvetettem: Mi lenne, ha már októberben elmennénk? Misi erre is igent mondott, velem meg madarat lehetett volna fogatni.
Így hát májusban nekiláttam szállást keresni a booking.com-on, közben persze ezerrel olvasgattam Velence nevezetességeiről, kultúrájáról, szívtam magamba mindent, ami Velence.

Zattere

És hogy hogyan is történtek a dolgok?
Azt tudtam, hogy mindenképpen Velencében szeretnénk lakni, hogy hajnaltól késő éjjelig bóklászhassunk, bármikor hazaugorhassunk és kicsit „igazi velenceinek” érezzük magunkat.
Szeptemberben megtaláltam a számunkra megfelelő szállást, az Al Portico Guest House-t, Cannaregio negyedben. 260 euro 2 éjszakára, ami nem olcsó, de azt hiszem, ha életem szerelmével készülök közös életünk eddigi talán legromantikusabb hétvégéjére, akkor nem is olyan drága. Pláne nem drága velencei viszonylatban.
A veniceconnected-en lefoglaltam 2 db 48 órás vaporetto-bérletet is (26,50 eur), és kinéztem Punta Sabbionit parkolás céljából (7 eur/nap).

Október 7-én, péntek hajnali 4,15-kor indultunk Budapestről, 3 óra alatt értük el a szlovén határt, mivel a sötétben nem igazán akartunk 110-nél többel menni, ráadásul az autópályán kétszer is csak a szerencsén múlott, hogy nem ütköztünk egy kutyával és egy (talán) rókával.

Szlovéniába átérve már szerencsére teljesen kivilágosodott, és elég jó idő volt, így megálltunk pihenni, enni, kinyújtóztatni a lábunkat. Majd folytatva utunkat, Ljubljanánál iszonyú eső kezdődött, mire átértünk Olaszországba, már csak 50-60-al lehetett araszolni az autópályán. Az olasz részen alig tudtuk kihasználni az autópályát, mivel már az elején letereltek minket valami miatt. Az utat kis falukon keresztülhajtó autóúton folytattuk, az 50-es sebességünket így már a táblák is beszabályozták. Viszont az eső lassan elállt, már csak a szél fújt és 8-10 fokot mutatott a kinti hőmérő.

A tervek szerint a 12 órás vaporettoval hajóztunk volna át Velencébe, de délben még csak Jesolo felé közelítettünk. Aztán Jesoloban addig bámuldoztunk, amíg teljesen elkeveredtünk az utcákban és az In’s üzlethez pontosan 13 óra 2 perckor érkeztünk, amikor is olasz boltosaink jól megérdemelt 2 és fél órás sziesztájukba kezdtek. Ekkor derengett fel bennem, hogy itt most aztán mindenhol szieszta lesz. Pedig úgy terveztük, hogy jól bevásárolunk tésztát, rizst, olajat, szardellát, sajtot, amit kint hagyunk a kocsiban és nem kell Velencében vásárolni, cipekedni.

Canal Grande

Elkeseredetten indultunk Punta Sabbioni felé, amikor is megláttunk egy nagy Supermercatot, amiben emberek járkáltak. Hmmm, csak nem??? De igen!!! Nyitva volt, nincs szieszta, csak vásárlás ezerrel!

Délután 2-kor sikerült is továbbmennünk Punta Sabbioni felé, egyedül az vigasztalt minket, hogy az orkán erejű szél és a szemerkélő eső miatt amúgy sem tudtunk volna Velence utcáin sétálni.

Így a 14:30-as járattal mire beértünk a San Marcora, már kisütött a nap és a szél sem volt olyan erős.

A Pieta templom előtt léptünk a Riva degli Sciavoni kopott köveire és elállt a lélegzetünk. Mintha egy más dimenzióba csöppentünk volna, előttünk hömpölygött a tömeg (na nem olyan durván, mint karnevál idején), és rövidke szájtátás után mi is beálltunk a forgatagba, ami egyértelműen jelezte volna akkor is, hogy merre is kell indulni a Szent Márk tér felé, ha azt nem tudtuk volna saját magunk is. Már messziről látszott a Dózse palota és az oszlopok, de még előtte megcsodáltuk a régi börtön vasból font csodás rácsait, amilyeneket még életünkben nem láttunk. Olyan technikával fonták össze, hogy szegény raboknak esélyük se legyen több évnyi rácsfűrészelés után sem kiszabadulni. Sőt, volt olyan ablak, ahol a rácsok duplán is fel voltak téve:fő a biztonság. Kikukkantottunk a csatornára is, ahol gondolások és motorcsónakosok váltották egymást és meglepődve láttuk, hogy a vízbe lógó lépcsősor alján ugyanolyan fekete kagylók százai élnek, amilyeneket mi előszeretettel gyűjtögettünk Horvátországban vacsorára valónak.

Aztán végre felértünk a Ponte de Pagliára, ahonnan csodás látvány nyílt volna a Sóhajok hídjára, de a kék takarólepel még mindig elcsúfítja a rabok szomorú sóhajait őrző épületet.

Tovább indultunk a Dózse palota épülete mellett és a sarkon megállva megcsodáltuk Szent Teodor és Szent Márk oszlopait, gondosan vigyázva, hogy a babonának megfelelően még véletlenül se menjünk át alattuk. (ugyanis a monda szerint itt végezték ki a 18. század közepéig a bűnöző hajlamú velenceieket)

Via Garibaldi

Ahogy az egyik oszlop lábától végignéztünk a San Marcon, elénk tárult a Dózse palota csodás alagsora, a Bazilika fantasztikus hagymakupolái a színes oszlopokkal, a felénk magasodó Campanile és az óriások kolompolásától hangos Óratorony.

Mivel tudtuk, hogy másnap ide még visszatérünk, így úgy döntöttünk, először elfoglaljuk a szállást, és utána fogunk tovább nézelődni.

Elindultunk a Mercerián (ez a velencei Váci utca), és a kis sárga Rialto táblácskákat követve, kacskaringós kis utcácskákon bolyongva, egyszer csak ott álltunk da Ponte mester csodás alkotása, a Rialto híd egyik lábánál (egészen pontosan lépcsősorának alján). Átkeltünk a híd külső lécsősorán a város San Polo negyedébe, majd gyorsan a másik külső lépcsősoron vissza is indultunk a San Marco negyedbeli oldalra, persze közben sóvárgó pillantásokat vetettünk a piac irányába, előre tudva, hogy a holnap reggel már itt ér minket!

Kihasználva, hogy bérletet váltottunk a vaporettókra, felkaptunk az 1-es járatra és gyorsan ki is ültünk a hátuljába, ahonnan – ugyan hátrafelé, de – csodálatos kilátás nyílt a Canal Grandéra. A hideg és a szél ellenére fogvacogva gyönyörködtünk a világ leggyönyörűbb, legimpozánsabb, legelbűvölőbb csatornájában, ahol az épületek úgy nőttek ki a vízből, mint mangroveerdőben a fák.

Nagy örömmel ismertem fel a halpiac, a Ca D’Oro, a Ca Pesaro épületét, majd izgalommal vártam a San Marcuola megállót.

4 óra is lehetett, mire végre odaértünk, és a vaporetto állomást elhagyva pillanatok alatt a szálláshelyre találtunk. Igen eldugott kis utcácskában volt, de hála a veniceconnected 360 fokos térképének, én már utazás előtt jól kinéztem magamnak az útvonalat, ami a vaporettotól ide vezet.

Bazilika terasza

A szálláshelyen egy fülöp-szigeteki külsejű és akcentusú fiatalember fogadott minket, picit várni kellett, hogy az előttünk érkező vendégeket elszállásolja, de utána már mi következtünk és pár perc múlva már nyithattuk is az első emeleten lévő hangulatos kis szobánkat. Nos, a szoba, mint már említettem- hangulatos, ám picike volt, és az ablak egy szűk kis sikátorra, valamint egy terebélyes tűzfalra nyílt. Egyetlen probléma akadt: az ágy igen puha és már jó sok vendég által kifeküdt volt, de úgy döntöttünk, hogy mire a 2 itt töltött éjszakán mi ágyba fogunk kerülni, olyan fáradtak leszünk, hogy a legkevésbé sem fog minket érdekelni az ágy milyensége.

Az érkezés örömére előkerült a jó öreg laposüveg, a jó öreg házipálinkával

Gyorsan megebédeltük az otthonról hozott fasírtot, az útról megmaradt szalámis szendvicsekkel megspékelve, majd még egy felest ittunk a ránk váró hideg ellen és már indultunk is, hogy nyakunkba vehessük a várost.

5-kor szálltunk fel a Salute megállóhoz tartó vízibuszra, tudván, hogy a Santa Maria della Salute templom még 6-ig nyitva, így alkalmunk nyílik bekukkantani. És így is lett, fél 6 után értünk oda, a templom még hatalmasabbnak tűnt a vaporettóból felbámulva, mint amilyen hatalmasnak amúgy is látszik a Szent Márk térről. Bent nagy csönd és kisebb tömeg fogadott bennünket. Végigsétáltunk, mondtunk egy kis imát otthon maradt szeretteinkért, majd elindultunk az Accademia híd irányába. Tervem volt kisétálni a Punta della Doganahoz is, ahonnan állítólag csodás kilátás tárul elénk, de akkora szélvihar fogadott minket a Saluteből kilépve, hogy inkább a sikátorok közé menekültünk a metsző hideg elől. Átsétáltunk a Fondamenta Zatterere, ahol hihetetlen csoda történt: újra kisütött a nap és megint elállt a szél. Fantasztikus látvány volt a szomszédos Giudecca sziget és az általunk felfedezésre váró Dorsoduro negyed közti csatorna vízén játszó naplemente fénye.

Ettől a látványtól úgy átmelegedtünk, hogy úgy döntöttünk, kipróbáljuk a híres Nico fagyizó hatalmas adagjait: én mogyorós csoki-after eight, Misi rumos karamell-mogyorós csoki párosítás mellett döntött. Nos, a fagylalt tényleg méltó a Velence egyik legjobb fagyija elnevezésre, de sajnos közben a nap lement és mi újra fagyoskodtunk. Dideregve sétáltunk el Rio di San Trovasohoz, ahol Velence egyik gondolakészítő műhelyébe lehet a csatorna túloldaláról bekukkantani. A műhely és az udvar elég szomorú látványt nyújt, látszik, hogy ebből a munkából már nem lehet fényesen megélni. Tovább indultunk és időközben egy kis muranoi üvegcsodákat árusító bolt mellé értünk, ahol én beleszerettem egy csodás fülbevalóba, amit Misi gondolkodás nélkül meg is vett nekem, ezzel örök emléket adva erről a csodálatos hétvégéről.

halpiac

A kis bolttól már jól látszott az Accademia híd faszerkezete, amire gyorsan fel is szaladtunk, mielőtt a sötétség már teljesen beborítja a Canal Grandét. Készítettem pár fotót, aztán felcsendült egy olasz ének, és elnézve a Szent Márk tér felé észrevettünk legalább 6 gondolát, tele turistákkal és a gondoliere csodás énekével.

A hideg és a romantikus nóta ismét melegségre csábított minket, így újra előkerült a laposüveg, átmelengetve gyomrunkat és szívünket.

De a hideg már bevette magát a csontjainkba, ezért úgy döntöttünk, megkeressük az interneten sok helyen ajánlott Chat chi rit önkiszolgálót.

Viszonylag hamar rá is bukkantunk és hódolva tengeri herkentyűk iránti szenvedélyünknek, én polipsalátát, Misi tenger gyümölcsei vegyes salátát kért.

Bő fél óra múlva már nagyon jól éreztük magunkat, a Coca Colának köszönhetően pedig egy kis felfrissülést is éreztünk. Lesétáltunk a Szent Márk térre, ahol nagy tömeg és a csodásan kivilágított Piazza várt ránk.

A mögöttünk álló fárasztó utazás és a hirtelen ránk zúduló Velence élményétől megfáradtan úgy döntöttünk, hogy haza vaporettózunk, így legalább beszívhatjuk kicsit magunkba az éjszakai Velence hangulatát a Canal Grandéról figyelve.

Nem döntöttünk rosszul, hiszen a csatorna tényleg fantasztikus látvány sötétben is, ráadásul a lábunkat is pihentetni tudtuk a sok járkálás után.



A szállásra fél 10 körül értünk, gyorsan lezuhanyoztunk forró vízzel és már aludtunk is. Éjszaka párszor felébredtem, de olyan megnyugtató volt a kis csónakok zajára visszaaludni. Aztán fél 7-kor megszólalt az ébresztő, jelezve, hogy a halpiac ránk vár.

Rialto

Gyors tusolás és reggeli után már indultunk is. A terv az volt, hogy traghettoval kelünk át a túlpartra (pont van egy traghetto-kikötő a San Marcuolánál), de egyetlen gondolát sem láttunk. Valószínű túl kora lehetett, mert később, a nap folyamán sokszor láttuk a bizonytalanul billegő bátor turistákat, ahogy a hullámok hátán vergődő traghettoban halálra vált arccal próbálják megtalálni az egyensúlyt.

A piacra vaporettoval érkeztünk, először a zöldségeket és gyümölcsöket csodálhattuk meg és örömmel konstatáltam, hogy innen aztán biztosan tudok hazavinni szárított paradicsomot. Érdekes volt látni, hogy a kiesőbb területeken (pedig maga a piac nem is olyan nagy terület) jóval olcsóbban lehetett hozzájutni a finomsághoz, így megkerestük a legkedvezőbb áron portékát kínáló árust és ott vettünk közel 1 kilót a szárított csemegéből.

Aztán belevetettük magunkat a tengeri herkentyűk forgatagába. Először csak kapkodtuk a fejünket, ámuldoztunk, néha keseregtünk, hogy milyen nehéz lesz úgy elmenni, hogy nem viszünk ezekből a finomságokból. Aztán újra csak csodálkoztunk, ámultunk olyan csodabogarak láttán, amikkel még sosem találkozhattunk és csak tippeltünk a fogyasztásukat illetően. Mindenesetre gyorsan megállapodtunk, hogy legközelebb apartmant bérlünk, jól bevásárolunk és főzni fogok, mert legalább 3 olyan dolgot is láttunk, amit egyszer muszáj lesz megkóstolni! Lelkesedésünknek megint a hideg vetett véget, amit most nem is annyira az időjárásnak, mint inkább a halpiacon kiterített több száz kiló tört jégnek köszönhettünk. Ismét előkerült a laposüveg, erőt adva a folytatáshoz. Mivel egy Szűz Mária szobor alatt sikerült rosszalkodnunk, így Misi meg is jegyezte, hogy Levente és anyósom is büszke lenne ránk

Burano

Még egy kicsit sétálgattunk a pultok közt, majd kerestünk egy aprócska kávézó-reggelizőt, ahol én egy finom, forró caffe latte-t kértem, Misi pedig megitta élete legfinomabb ristretto-ját. Belekóstoltam és megállapítottam, hogy bár az erős kávé nem a kedvencem, de ez olyan krémes és isteni, hogy a következő kávézóban én is ilyet kérek!

Kezünkben a megvett paradicsommal, úgy döntöttünk, hogy a további városnéző túra előtt hazavisszük a szerzeményt, de akkor már beugrunk a közeli Coopba is, pótolni hiányos vízkészletünket. És ha már ott jártunk, vettünk szardellát és parmezán sajtot is. A Coopot a Campo San Polotól nem messze, egy kis hangulatos téren találtuk meg, ahol bizony először csapott meg minket az igazi csatornaszag. És itt szemléltük meg részletesebben és egészen testközelből a gondolát is, persze gondosan ügyelve arra, hogy a gondolier ne tudjon ránk lecsapni.

Innen a Rialton és a Strada Nován keresztül haza”szaladtunk”, majd megszabadulva közel 5 kilós csomagunktól, tovább folytattuk velencei kalandozásunkat. Mivel 11:45-re foglaltam az interneten időpontot a Bazilikába és lévén 11 óra, így meglehetősen sietősre vettük, de azért nem hagytuk ki az elképesztő Campo San Giovanni e Paolo-t (itt muszáj volt megállni pár percre és ámuldozni) és keresztülvágtattunk a Campo Santa Maria Formosan, ami sajnos nem hagyott bennem olyan mély nyomokat, bár ebben a sietség is közrejátszhatott.

Pontosan délre értünk a Bazilikához, előretolakodtunk, én lelkesen lobogtattam a kinyomtatott cetlit, de a kutya nem foglalkozott velünk. Az esetből tanulva legközelebb egy üres papírt viszek magammal, bőszen lobogtatva, így kikerülve a több tíz méteres sort és megelőzve az őrjöngő tömeg haragját.

A Bazilikába lépve csoda tárult elénk: a kupola ki volt világítva, a több ezer négyzetméternyi mozaik őrületesen ragyogott. Lenézve, a padló mozaikja úgy megfogott minket, hogy perceken át csak azt csodáltuk. Lassan eljutottunk a Pala D’Orohoz, amit meglátva újabb 20 percen át csak földbe gyökerezett a lábunk és egyeként csodáltuk meg az aranyfüsttel bevont, drága- és féldrágakövekkel kirakott apró képeket.

Arsenale

Innen újabb fél órába telt, amíg megcsodáltuk a Bazilika másik felét, majd felmentünk a teraszra, ami már olyan lenyűgöző látványt nyújtott, hogy mi szinte meg sem tudtunk szólalni.

Itt aztán testközelből gyönyörködhettünk a mozaikokban, aprólékosan szemügyre vehettük a technikát, amivel ezeket a csodákat készítették a mesteremberek. 2 órányi nézelődés után úgy döntöttünk, ideje indulni és legközelebb ismét visszatérünk ide, mert a Bazilika az a hely, amivel 1 nap alatt sem lehetne betelni.

Az élményektől – és kicsit az éhségtől – szédülten elmentünk a Trattoria alla Basilica-ba, ahol egy menü 13 euro és tartalmaz egy előételt, egy főételt , köretet és fél liter vizet.

Balszerencsénkre egy hatalmas olasz turistacsoport ebédelt ott éppen, és minket beültettek a leghátsó sarokba. Az olaszok olyan hangosak voltak (nekik ez valószínű alapjárat volt), hogy mi is csak kiabálva tudtunk volna beszélni, ehelyett inkább türelmesen vártunk, hogy távozzanak. Mire kihozták a főételünket, a csoport eltűnt és mi kedélyesen ebédelhettünk a mellettünk ülő 3 velencei öreg hölgy társaságában. A három hölgy közül az egyik, amikor már készülődtek hazafelé, odajött hozzánk, elmondta (már amennyire kopott olasz tudásommal kivettem velencei tájszólásos beszédéből), hogy 98 éves, Velencében született és itt is fog meghalni és azt kívánja nekünk, hogy legyünk nagyon boldogok! Édes, meghitt jelenet volt ez, mintha kicsit befogadtak volna minket a velenceiek

Teli hassal és egy Aperol spritz-el felmelegedve folytattuk utunkat. Az eredeti terv úgy szólt, hogy átruccanunk a Lidora kagylót gyűjteni a gyerkőcöknek, de Velence varázsa úgy körbefont minket, hogy nem akaródzott itt hagyni a várost akár csak 1 órára is. Ezért elindultunk a Riva degli Schiavonin, rögtön meglátva egy hatalmas tengerjáró hajót, ami a Giardini Pubblici előtt horgonyzott. Annyira csábított az óriás hajó velencei házak fölé magasodó látványa, hogy oda kellett sétálnunk. Alaposan megnéztük, megállapítottuk, hogy legalább 13 emelet magas, majd innen lesétáltunk az éppen a hajó fenekével egy vonalban kezdődő Giardini Pubblici-hoz, majd balra fordulva végigsétáltunk a Viale Giuseppe Garibaldin (hűvös fák árnyékában vezető, kavicsos sétálóutca), ahol meg is állapítottuk, hogy ez az első olyan hely Velencében, ami úgy néz ki, mintha bármelyik másik városban járnánk. Innen kifordultunk a Via Garibaldira és beültünk egy kis kávézóba egy szívet-lelket melengető Aperol Spritz-re. Új erőre kapva folytattuk Velence felfedezését, lassan sétálva az Arsenale felé. Sajnos a bejáratát elcsúfítja egy művész piros alkotása, ami miatt úgy néz ki, mintha karácsonyra készülődne a hajógyár.

halpiac

Innen szabadprogram következett, cél nélküli bolyongás, Velence igazi arcának felfedezése, turisták által látogatott helyek elkerülése. És fantasztikus volt. Castello és San Marco negyed felfedezése hatalmas élmény olt, amit megfűszereztünk a Scala Contarini del Bovolo felkutatásával, így útba ejthettük újra a turisták által még mindig megszállt Szent Márk teret. Az épület ismét ámulattal töltött el, majd innen telefonáltunk haza a 2 csibésznek, akik bizony igencsak hiányoltak minket. Aztán tovább indultunk a Rialtó felé, útközben elhaladtunk a Teatro Goldoni mellett, majd kiértünk a Canal Grandéra, ahonnan átsétáltunk a Rialto hídon a San Polo negyedbe. Határozott célunk volt: megtalálni a Trattoria della Madonna éttermet, ami híres friss halételeiről, házi készítésű süteményeiről és isteni konyhájáról. Szerencsére nem kellett sokáig kóvályogni, amikor egyszer csak rátaláltunk az utcára, majd rögtön meg is láttuk a sárgán világító táblát, mely jelzi a kiéhezett turisták számára, hogy „ide-ide, itt csillapíthatjátok éhségeteket!” Szerencsénk volt, még 2 asztal volt üres, az egyiket meg is kaptuk. Előételnek pókrákot rendeltünk, majd Misi nyelvhalat, én pedig angolnát kértem és a csodálatos ízorgiát megkoronáztuk egy-egy igazi olasz tiramisuval. Nos, a hely híre legalább olyan fantasztikus, mint amilyen ételeket készítenek! Nem tudtunk vele betelni. És a legnagyobb sokk akkor ért, amikor kimentünk a mosdóba, és a bejárati ajtó mellett elhaladva azt láttuk, hogy az utcán kígyózó sor várja, hogy bejuthassanak Velence eme csodás kis gasztronómiai szigetére.

A vacsora – nem is vacsora, hanem gasztronómiai túra – után ismét a Rialtón kötöttünk ki, ahonnan kis híján sikerült beejtenem a fényképezőgépet a Canal Grandéba, csak hogy készíthessek egy csodás éjszakai képet. Szerencsére a fényképezőgép ragaszkodott hozzánk, így boldogan sétáltunk tovább a Campo San Giacomo di Rialtora, ahol hatalmas döbbenet ért minket. Velencei fiatalok százai álldogáltak az utcán kabát-sál-sapka kombinációba beöltözve, és iszogatták alkoholos melegítőjüket a hideg éjszakában. Végre megint ízelítőt kaptunk egy átlagos velencei szombat estéből, amikor bulizni készülnek, szórakoznak a fiatalok, a turisták pedig szép lassan nyugovóra térnek.

korlát nélküli híd

Mivel reggel 8 óta talpon voltunk és már igencsak fél 10 felé közeledett az idő, úgy döntöttünk, hogy hazagyalogolunk Cannaregio negyeden keresztül. Találtunk egy szuper fagyizót, ahol talán még a Nicoénál is jobb volt a fagyi (vagy csak nem fáztunk annyira). De a fáradtság már nagyon kijött rajtunk, a hazafelé vezető Strada Nove helyett az ellenkező irányban lévő Campo San Luca-n kötöttünk ki. Már csak nevetni tudtunk a fáradtságtól, és úgy döntöttünk, a majdnem 13 órányi járkálás után nem próbálunk hősiesen hazagyalogolni, irány az első vaporetto megálló és meg sem állunk a San Marcuoláig.

Este fél 11-re értünk haza, gyors forró vizes tusolás után hullaként zuhantunk az ágyba, 11-kor már csak a szuszogásunk és a motorcsónakok zúgása hallatszott.

Vasárnap reggel 7-kor ébredtünk, szerencsére előző éjjel összepakoltunk, így csak tusoltunk, kijelentkeztünk és 8 órakor már indultunk is Fondamenta Nuove megállóhoz, hogy áthajózzunk a varázslatos Burano szigetére.

Útban a vaporettóhoz, útba ejtettük Velence szigetének egyetlen korlát nélküli hídját, majd időszűke lévén sietősen lépkedtünk a megálló felé. Nagyon hangulatos kis utcákon szaladtunk át (velünk szemben igazi futók és nem vaporetto után futók szaladtak a szűk sikátorokon), érdemes lesz egyszer itt is sétálgatni, megint egy új arcát láthattuk Velencének.

A hajóhoz szinte percre pontosan érkeztünk, jól esett megpihenni, ringatózni a tengeren. Magunk mögött hagytuk Velencét, láttuk távolodni a sok tornyocskát, templomokat és persze az elmaradhatatlan, épületek fölé magasodó tengerjáró hajót. Elhaladtunk a temetősziget mellett, majd következett Murano kopottas, üveggyárakkal tarkított partja. Körülbelül háromnegyed óra múlva kikötöttünk Buranon, ami egy kis giccses ékszerdoboz Velence után. Kicsit olyan volt, mintha a nagyvárosból egy édes kis hangulatos vidéki falucskába érkeztünk volna, aminek bolond lakói nem bírnak a boldogsággal, hogy ilyen csodás helyen élhetnek, ezért kiszínezik maguk körül a világot. Mivel a reggeli kimaradt a szálláshelyen (ki tudna 3 napos zsemlét rágcsálni a tegnapi pókrák után), így első utunk egy kávézóba vezetett, ahol életünk legfinomabb sonkás és tonhalas szendvicseit (illetve rotoloit) ettük meg, kiegészítve 2 finom olasz kávéval (én ismét caffe latte-ra, Misi újra ristretto-ra szavazott, egyikünk sem bánta meg). A bőséges reggeli után teli pocakkal sétálgattunk Buranon, de mivel 10:22-kor indult a vaporetto Punta Sabbioniba és agyban már nagyon itthon jártunk a gyerekeknél, fájó szívvel ugyan, de otthagytuk Buranot. Legalább lesz miért visszajönni, ezt a helyet sokkal tüzetesebben be kell járni.

Távolodva a szigettől, még visszanéztünk egyfolytában, mintha azzal, hogy nem nézünk vissza Burano ferde tornyára, semmissé tesszük az elmúlt napok élményét. Aztán egyszer csak a másik oldalon megpillantottuk a távolban Velencét, azaz a Campanilét és a Salute és San Giorgio Maggiore templomok kerek kupoláit. Hol Buranora, hol Velencére tekingettünk, mintha még választhatnánk, hogy melyik helyre is forduljunk vissza, mielőtt végleg kikötünk a szárazföldön. Punta Sabbioniban még elsétáltunk a kikötőben, összeölelkezve, könnyeink között néztük felváltva Buranot és Velencét és közben csak egy dolog járt a fejünkben: ide vissza kell jönni!

11 órakor elindultunk a parkolóból és a kis forgalomnak köszönhetően este fél 6 órakor már magunkhoz ölelhettük a mi 2 kis csibészünket, akik nagyon örültek nekünk. Az emlékeket pedig magunkban őrizzük és alig várjuk, hogy újra visszatérjünk és bepótoljuk a kimaradtakat. Mert azok bőségesen vannak!