Szatmár Beregi Szilvaút

Olyan hihetetlen szerencsében volt részünk, hogy eljutottunk az ország egyik olyan csücskébe, ahova csak úgy magunktól biztosan nem indultunk volna el. Nem azért, mintha baj lenne ezzel a vidékkel, de valahogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye ezen részének nevezetességei kevésbé voltak ismertek számunkra. Ugyan a nyíregyházi állatkertet már tervezgettünk párszor, és talán még idén el is látogatunk oda, de ennél messzebb semmiképpen nem terveztünk kiruccanást.
Aztán az én drága , Hollandiában élő barátnőm, Kriszta - akivel immáron 22 éve töretlen a barátságunk - azt javasolta, hogy nyáron, amikor párjával, Gergővel hazajönnek nyaralni, akkor látogassunk el Gergő szülővárosába és környékére.
Mi igent mondtunk, főleg, mert be lett ígérve egy igazán jónak tűnő pálinkakóstoló is Gergő anyukájának pálinkafőzdéjében.

Aztán eljött a szombat és mi kettesben - gyerekek anyósom féltő szárnyai alatt -  nyakunkba vettük az M3-ast, faltuk a kilométereket, és végre letértünk az autópályáról. Nyíregyházától már csak 1 órányira volt Gulács, nemsokára Vásárosnamény utcáit róttuk, csodálkozva figyeltük az Atlantica vízi-vidámparkot (ahova egyszer vissza kell jönni a gyerekekkel, mert nem csak szimpla strand ez, itt fóka- és papagájshow, rengeteg csúszda és élményfürdő várja az ide látogatókat). Közel 3 órányi autókázás után megérkeztünk Gulácsra, ahol egy új és igen mutatós tornácos vendégház fogadott minket. Kriszta barátnőmék is befutottak a Tiszapartról, ahova a közel 35 fokos meleg elől menekültek, így el is foglalhattuk a házat.

Majd következett az első program, azaz a helyi méhész és pálinkafőző mester, Tibi méhészbemutatója. Elsőként egy kis állatbemutató és állatsimogatás volt az alapozás: volt itt kecske, erdőből befogadott őzike, mezőszélen talált vaddisznó, tyúk, liba, gyöngytyúk, pulyka, sok-sok befogadott kutyus, akiket előző gazdájuk kivert, megvert.
Már itt tudtuk, jó helyen járunk, hiszen egy szerető, kedves család engedett be saját otthonába, hogy megmutassa azt, amin mi ugyan tátjuk a szánkat és talán még vágyakozunk is nagyvárosiként az ilyen "romantikus" élet után, de nekik kőkemény, véres-verejtékes mindennapi tevékenység, amiből nincs kiszállás, hiszen szó szerint a mindennapi kenyerük múlik rajta!
A kert végébe érve kiértünk egy rétre, ahol egymás mellet sorakozott közel 60 kaptár, közel 60 szorgos méhcsaláddal. Megtudtuk, hogy a méhek nem ám csak zümmögő idegesítő kis szárnyasok, akiktől félni kell, ha megcsíp, hanem egy hihetetlenül intelligens, szorgos, fáradtságot nem ismerő nép, akik szervezettebben élnek, mint a földön bármely társadalom.
Láttunk itt 1 napos kis "cérnaszál" petéket, láttunk tanulóbölcsőt (amin a kis méhecskék gyakorolhatják,  hogyan fognak királynőt nevelni), és láttunk dolgozókat, akiket Tibi kedélyesen a szájába tett, mivel "úgysem csípnek..."
Voltak itt fiatal családok  és agresszívek, akiket jobb elkerülni. Megtudtuk azt is, hogy ha a méheknek nem felel meg a királynő, akkor megölik és nevelnek újat, számukra megfelelőbbet (mennyit tanulhatnánk tőlük, ugye? :-)

A több, mint 1 órán át tartó bemutató után megcsodálhattuk a végterméket is: jelenleg napraforgó és akácmézzel teli hordók álltak a tárolóban (amit annyira le kell zárni, hogy még egy aprócska rés se legyen, amin beférnek a méhek, hiszen a kemény emberi munkával kinyert mézet a szorgos zümmögők pár nap alatt vissza is hordanák a kaptárba:-)) Természetesen vásároltunk is a méhek aranyló csodájából, aminek íze sok-sok, már kipróbált mézet vert kenterbe! Legalábbis nálam...:-)

Tibi megmutatta saját aszalóházát is, elmagyarázta, hogyan is működik, és persze házi különlegességekről is mesélt: "Amikor a szilvából a magját kifordítjuk, helyébe diót teszünk, megaszaljuk és arra friss mézet csurgatunk, na az már valami:-)))"
Egy statisztika szerint a városi ember 5 évvel tovább él, mint a falusi, de Tibi szerint aki egyszer ilyen finomságot eszik, az biztosan nem cserélne azért az 5 évért sem egy városi emberrel. 
Megtudtuk azt is, hogy a híres, cukor nélkül, egész nap kevergetve készülő fekete, kemény szilvalekvár a "nemtudom" szilvából készül, aminek tényleg ez a neve: nemtudom szilva!

Innen átmentünk a pálinkafőzdébe, ahol egyrészt megtudhattuk, hogyan is lesz a fán lógó  gyümölcsből folyékony finomság, másrészt ki is próbálhattuk, meg is ízlelhettük a híres szilva- és almapálinkát, valamint különleges meggy- és körtepálinkát is.

Szolidan kipirulva és igen kedélyes hangulatban értünk vissza szálláshelyünkre, ami nem mellékesen jövőre már hivatalosan is csatlakozik a Szatmár-Bereg Szilvaút programjához és a fogadóház melletti telken helyi méhészeti és gyümölcsaszaló bemutató, valamint rézüstben történő szilvalekvár főzés és pálinkakóstoló várja az érdeklődőket.
Mi most gyorsan bementünk a házba, elővettük Gergő anyukájának zseniális alkotását (igen, alkotás volt az a javából ), egy fantasztikus malacsültet és gyorsan lecsillapítottuk korgó gyomrunk morgolódását.

Gyors átöltözés, majd irány az újabb program: tarpai kurucfesztivál .A tarpai kurucfesztiválnak már hagyománya van, ez volt sorban a 11. Éppen egy rockoperába csöppentünk (Ismét Vereckénél: Rákóczi ballada), ami rettenetesen meglepett, hiszen Tarpa viszonylag kis település, viszont az előadás  mini fővárosioperettesmusical-szagú volt. Még jobban meglepődtem, amikor kiderült, hogy a női főszereplő, aki végig lefátyolozva - és nem mellékesen csodásan - énekelt, nem más, mint Gubás Gabi!Az előadás végeztével körbejártuk a szokásos fagyi-pattikuki-édesség-árusokat (és nem lehetett otthagyni a kakasos nyalókát), majd visszatértünk Gulácsra és hajnalig szolid pálinkakóstolásba merültünk.

Vasárnap, reggeli után elindultunk a Szilva út jelentősebb állomásai felé.
Elsőként visszamentünk Tarpára, ahol megnéztük a Magyarországon eredeti állapotában megtalálható 2 szárazmalom egyikét. A másik szárazmalom Szarvason található, illetve 2 makettet még meg lehet nézni Szentendrén és Nyíregyházán is. A gondnok felettébb nagy lelkesedéssel magyarázta el a szárazmalom működését, majd kedélyesen elcsevegtünk az ukrán csempész cigarettákról (amit természetesen itt mindenki csak hírből ismer, senki nem vesz ám belőle;-)

Kisarnál megálltunk lefényképezni a Tiszát, itt még keskeny, és nagyon tiszta vízű, ráadásul itt található egy szabadstrand, ami homokos és a szélén sekély vízű, bóják jelzik a mélyebb vizet, így a kisgyerekek is pancsolhatnak.
Nagyarnál megálltunk, hogy mi is tiszteletünket tegyük a Petőfi fánál. Még ha nem is igaz a monda, mégis hatalmas dolog, hogy így rendben tartják azt a fát, ami többek között sok más itteni természeti szépséggel együtt megihlette Petőfi Sándort és megírta a Tiszánál című költeményét.



Következő állomásunk Móricz Zsigmond szülőháza volt Tiszacsécsén (itt még egy gyönyörű fa harangtornyot is megcsodáltunk), majd irány Milota, hol Nemzetközi Diófesztivált tartottak. Sajnos az előző napi buli hajnalig tartott, így vasárnap csak 1-2 árust találtunk ott, akik főleg fagylaltot, cukorkát és játékokat árultak. Pedig titkon reméltem, hogy finomabbnál finomabb, dióból készült csemegéket vásárolhatok.
Na, talán jövőre már szemfülesebbek leszünk és szombaton látogatunk ki, amikor még minden árus nagy lelkesedéssel kínálja portékáját.


Ekkorra a hőség tetőfokára hágott, így éppen kapóra jött a Tiszakóródnál mesterségesen létrehozott Bukó gát, ami a Tisza és a Túr összefolyásánál épült és a gátról lezúduló víz alatt hűsölhetünk kedvünkre, sőt, még dögönyözésben is részünk lehet, ha vállaljuk a ránk hideg víz erejét. (én kipróbáltam, és bátran mondom: fantasztikus élmény!)


Sajnos ekkorra már igencsak délután felé járt az idő és nekünk legkésőbb fél 5-kor indulnunk kellett vissza Budapestre, így elindultunk szálláshelyünk felé. Persze nem hagyhattuk ki a szatmárcsekei csónakos fejfás temetőt - benne Kölcsey síremlékével - majd ismét visszatértünk gulácsi házikónkba, összepakoltunk és búcsút intettünk ennek a csodákkal és élményekkel teli vidéknek!
Hazafelé már terveztük a következő látogatást az ország eme kevésbé ismert és érdemtelenül elhanyagolt részébe.
Aki teheti, semmiképpen ne hagyja ki akár az idei , akár a jövő nyári terveiből.

(ha további részletek is érdekelnek, kérdéseiddel keress a Facebook-on!)

Az én utazós bakancslistám

Régóta gondolkodom már, mennyi helyre is szeretnék eljutni, gondoltam, egy csokorba fogom őket és majd az évek múlásával, ha eljutunk oda, ezen a listán mindig melléírom az évszámot, hátha előbb utóbb az összes hely mellett egy évszám fog virítani:-) A lista nem szab határt, szóval egyáltalán nem reális, na de egy bakancslista ne is legyen reális:-))) Inkább valósuljon meg! Ja, és a sorrend nem számít! Csak hirtelen írom, ahogy eszembe jut! (és persze bővülhet is:-)))
És nem feltétlenül országokról, vagy városokról szól!

Európa:
1. Velence 2010, 2011, 2012
2. Prága 1991
3. Montenegro 2006, 2007
4. Írország, különös tekintettel a Jamesson otthonára:-)
5. Olasz körút északról délre, a Garda tótól egészen Szicíliáig
6. Portugália
7. Barcelona
8. Róma, la citta eterna
9. Lengyelország (nagypapám emlékére)
10. Obzor újra (1980-87-ig minden nyáron)
11. Albánia (már majdnem megvolt, a határon jártunk, amikor visszafordultunk:-)))
12. Görögország
13. Capri
14. Tenerife 1999, 2000, 2002, 2003
15. Szlovénia 2012
16. El Camino
17. Ausztria hegyei, völgyei, kanyonjai 2005,2006,2007,2009
18. Svájci hegyek 1994
19. Izland, Grönland
20. Finnország
21. Erdély újra!



És a nagyvilág:
1. Nepál
2. Izland és Grönland
3. Bali
4. Seyshelles
5. Maldív szigetek
5. Új Zéland és Ausztrália
6. Grand Canyon
7. Las Vegas
8. Peru-Machu Pichu
9. L.A. 
10. Látni az Everestet (persze megelégszem az alaptáborral)
11. Törökország 2004, 2005
12. Alaszka
13. Prince Edward sziget
14. Argentína
15. Kuba

Hiányzik Velence

Még csak 4 hónapja, hogy Velencében jártam, mégis annyira, de annyira hiányzik. Őszintén mondom, nem telik el úgy hét, hogy ne álmodnék Velencével.
Misivel meg is beszéltük, hogy tavasszal visszamegyünk, mert hiába, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy kétszer menjünk vissza valahova, de ide muszáj! Még annyi a látnivaló és annyi a gyönyörűség, ami feltölti a lelkünket, hogy ha egyetlen helyet választhatnék, ahova valaha is elmehetek, az újra Velence lenne. És tudom, ott a hófehér homok, az égszínkék tenger, a gyönyörűen zöldellő hegyek, a gigantikus sziklák. Mégis, engem mágnesként vonz ez a csodaváros.

Ausztria-tervek

Hohóóó, nem is gondoltam volna, hogy idén jut még egy szuper utazás külföldre.
A Facebookon nyertem egy hosszú hétvégét Ausztriába, a csodálatos Ötscher környékére. (egészen pontosan a lackenhof-i Hotel Kirchenwirtbe.)
A dolog pikantériája, hogy ide járunk 8 éve síelni, ráadásul még a gyerekek születése előtt egyszer az egyik motoros túránkat ide terveztük, de sajnos annyira esős volt az idő, hogy alig láttunk valamit a tájból. Annál többet a pálinkával teli laposüvegből, ami a plusz két fokban, motorra fagyott őrülteknek ebben az esetben az életét mentette meg:-)))
Most szeptember végére tervezzük a kiutazást és remélem szép vénasszonyok nyara fogad minket, mert a 4 nap alatt rengeteg mindent meg akarunk nézni:
Hochkar, Ötscher Nemzeti park, ötscher-i cseppkőbarlang, palfaui vízesés, Medveszurdok, hogy csak párat említsek a tervekből! Természetesen megnézzük a pár éve már hóval borítottan is csodásnak tartott Mariazell városát is, és ellátogatunk kedvenc éttermünkbe Göstlingben is!
Már alig várom!
Természetesen ismét fantasztikus beszámolóval térek haza, hogy bárki kedvet kaphasson ehhez a csodás vidékhez!

Sajnos időközben a programot törölnünk kellett, talán majd jövőre!

Szlovénia, az ismeretlen csoda

2012.06.22-24

Ljubljana

Múlt hétvégén kimentünk Szlovéniába Misivel kettesben. Fantasztikus út volt, annyira elvarázsolt, hogy vissza kell mennünk. Péntek hajnali 5-re terveztük az indulást, de iszonyú felhőszakadás volt,még a kocsiig sem jutottunk volna, így halasztani kellett fél 7-re az elindulást. Útközben kétszer is megálltunk pihenni (és isteni sült csirkés-salátás-medvehagymapestos kifliket enni), szegény Misi nagyon fáradt volt a már több hete tartó munkahelyi hajtástól, de fél 12-re így is Ljubljanába értünk. A belvároshoz nagyon közel, a város kórháza melletti parkolóban találtunk helyet, óránként 70 centért. Be is fizettünk 1 órára, gondoltuk, annyi bőven elég lesz.

Vintgar

Annyira kicentiztük, hogy 2 perccel később értünk vissza, de szerencsére nem büntettek meg. Ljubljana teljesen semmitmondó, tömegfőváros, ugyanolyan,, mint bármelyik másik város, de a belvárosi rész tényleg megkapó! A Hármas-híd és környéke igazi turistalátványosság, ráadásul valami nagy piac is volt, szóval nyüzsögtek az emberek rendesen. Ettünk egy 2 gombócos fagyit, valami isteni krémes volt, aztán vissza a kocsihoz és irány a Bledi tó, ahol a szállásunk volt.

Vintgar

Aztán úgy döntöttünk, hogy először elmegyünk a Bledtől kb 18 km-re lévő Vintgar szurdokhoz és csak utána foglaljuk el a szállásunkat. Olyan 2 óra felé értünk a Vintgarhoz, fantasztikusan tiszta, türkizes folyó vize várt ott minket. Képekről már sejtettem, hogy csodás lesz, de a valóság minden képet felülmúlt. Először a bejáratnál leültünk és a hűvösben ledöntöttünk 1-1 grapefruitos sört, mert már nagyon ki voltunk a sok utazástól. Aztán megvettük a belépőket (4 eur/fő) és elindultunk a szurdokban végig kanyargó fapallókon és kiépített sziklás gyalogúton. A látvány lenyűgöző, fantasztikus volt, ahogy a fölén k tornyosuló sziklák aljában kanyargó folyó felett pár méterrel sétálgatunk, fényképezünk. Szerencsénk volt, rajtunk kívül alig voltak turisták, így  bárhol bármeddig gyönyörködhettünk anélkül, hogy úgy éreztük volna, muszáj haladni a többiek miatt. A szurdok (és egyben a kiránduló útvonal) végére érve fantasztikus vízesés várt minket és persze egy részen muszáj volt lemennünk a folyópartra és kipróbálni, mennyire hideg. Huhhh, zsibbasztóan hideg volt, el sem tudom képzelni, hogyan lehet túlélni, ha ilyen hideg vízbe zuhan az ember.

Vintgar

Vintgar

Aztán elindultunk visszafelé, és hiába, hogy ugyanott vezetett vissza az út, mi mégis folyton megálltunk gyönyörködni a víz színében, az egyes kisebb zuhatagokban, a víz mélyén úszkáló csodás pisztrángokban.
A szurdok bejáratához visszaérve úgy döntöttünk, éppen itt az ideje megenni  az utolsó szendvicset is. Letelepedtünk a folyópartra és megeszegettük a szendót, ami így, a hűs vizet bámulva sokkal jobban esett. Ittunk egy finom (és még meleg) kávét,majd elindultunk Bled felé. A szállást nagyon hamar megtaláltuk, a szállásadónk (egy fiatalember) nagyon kedvesen, és tökéletes angolsággal fogadott minket. Megmutatta a szobánkat, ami ugyan pici, de nagyon otthonos volt, kényelmes ágyakkal, nagyon tiszta fürdőszobával. Gyorsan letusoltam, átöltöztem és felkapva a hűtött söreinket, a tó felé vettük az irányt. Lenyűgöző látvány tárult elénk, ahogy a vár felett álló nap bevilágítja a tavat. Igazi monarchia-beli hangulat uralkodott a tó körül, csodás panoráma-étterem (hehe, a neve is ez volt), tóparti sétány, várba vezető út: egyszóval minden, ami a turistának kell.

Bledi tó

Lesétáltunk a tópartra, kicsit sétálgattunk a partján, majd megittuk a maradék 2 sört és azon tanakodtunk, milyen jól esne még pont 1-1 sör. Aztán kerestünk (nem túl illendő módon) egy bokrot, ahol pisilhettünk, és itt jött az ötlet, hogy milyen jó is lenne még egy sört legurítani a Panorama étterem teraszán, mellé finom rántott kalmárt eszegetni. Nem sokat  totojáztunk, az otthon kisütött fasírt eláll másnapig, így bementünk az étterembe.
Elsőként az Union barna sört próbáltuk ki, ami nagyon finom volt, aztán én maradtam a barna sörnél, Misi egy korsó világos Uniont ivott. Közben kihozták a kalmárt, ami pont olyan volt, amilyennek lennie kell: puha, finom, ízletes! A végén 40 eurot fizettünk, teljesen átlagos ár ez egy ilyen remekműért, ennyi sörrel lekísérve. Hazafelé még ettünk finom fagyit, 1 euro/gömb áron.
Majd fél 11 körül álomra hajtottuk a fejünket!

Pericnik vízesés

Szombaton 7:30-kor keltünk, aztán irány az ebédlő, ahol kaptunk minden finomságot: volt barna kenyér és fehér kenyér, vaj, sajt isteni borsos felvágott, májkrém, lekvár, méz és joghurt 3 féle gabonapehellyel, na meg friss gyümölcs. Hozott a házinéni kávét és tejet, és finom hideg narancslét is. Szóval mennyeien éreztük magunkat. Kinézve a bejáraton, szembe velünk magasodtak a hegyek: jó lenne minden reggel erre a látványra ébredni!
9-re megreggeliztünk, letusoltunk, összecsomagoltunk és elindultunk az egész napos túránkra. Elsőként ellátogattunk a Mojstranától egy kis úton megközelíthető Pericnik vízeséshez. Fantasztikus volt a látvány már az aljáról is, de amikor egy kisebb, meredek ösvényen felkaptatva odaértünk közvetlenül a vízesés aljába, na az a látvány feledhetetlen. Persze csupa víz lettünk, de nem nagyon érdekelt, be kellett mennünk mögé. Én legyőztem a tériszonyomat és bemerészkedtem a vízesés mögé, de aztán ki is jöttem és Misit fényképeztem, ahogy szaladgál oda-vissza, mint egy kisfiú:-)

Kranjska Gora

Aztán elkezdtünk leereszkedni az alján, onnan is csodás látvány volt, ráadásul kis pallós hidakon kellett átkelni, ami még jobban növelte az élményt. 1 órán át voltunk ott, alig bírtuk otthagyni és biztosan vissza fogunk térni! De sajna a nap rövid, mennünk kellett. Következő úti célunk Kranjska Gora volt, ahol 2 csodásan átlátszó, türkizkék színű tó fogadott minket. Gyors fényképezkedés, rövid kis séta a hátul található , félig kiszáradt folyómederben, aztán irány a Vrsic hágó. Azt írták, kb 45 hajtűkanyar, hittük is meg nem is. Gondoltuk, Montenegrót semmi nem múlja felül. Hát felülmúlta! Egyrészt, mert a montenegrói hajtűkanyaros rész nem erdőben vezet és az egyik oldala végig a tenger felé néz,másrészt az emlékek is koptak, így ez most grandiózusabb látványnak ítéltetett!

A hegyekben

Meg-megálltunk néhány csodás látványnál, főleg a fölénk magasodó hegyek nyűgöztek le. Az egyik ilyen fölénk magasodás csodálását kihasználva megettük a tegnapra szánt vacsinak valót, azaz egy csomó finom fasírtgolyócskát kenyérrel és erős paprikával. Mennyeinek éreztük itt, a harapni való friss levegőn, pedig még az eső is elkezdett csepegni, de szerencsére nem tartott sokáig!

Lepena

Aztán megláttuk a "Soca" kiírást és nekem az útleírásom szerint itt kellett megkeresni a Soca forrást. Kb háromnegyed órás, főleg lefelé ereszkedő ösvényen történő ereszkedés után megérkeztünk a forráshoz, de a leírásom szerint itt sziklába vájt acél kapaszkodókon kéne eljutni valami csodás látványig. Ezt sajnos nem találtuk meg, így elindultunk vissza a kocsihoz. Valamilyen oknál fogva a felfele utat fél óra alatt megtettük, pedig azt hittük a lefele ereszkedés meredekségéből, hogy sokkal, de sokkal keményebb lesz.( azóta itthon már utána néztem és kocsival még egy feljebb lévő parkolóig kellett volna menni és onnan gyalog negyed óra maga a forrás)
A Soca forrástól elindultunk a Boka vízeséshez, de útközben megláttunk egy táblát: Ledena. Én még montenegrói kirándulásunkból emlékeztem, hogy "barlang"-ot jelent, úgyhogy felkiáltottam, hogy kanyarodjunk le. Mint később kiderült, nem Ledena, hanem Lepena és a Soca folyó egy gyönyörű, kanyonszerű részét fedeztük fel. A helyiek innen ugráltak a mélységbe, félelmetes volt nézni őket, de mégis fantasztikus. Itt is elidőztünk egy órácskát, aztán  irány tovább a Boka vízeséshez.

Boka vízesés

Nagyon nehezen vettük észre, szerencsére az autóút mellől is kiválóan látható, bár több órás túrával még közelebbről is megcsodálható lenne, de mi már kicsit késésben voltunk, így nem mertünk már túrát bevállalni és elindultunk Bled felé.
Bovec után következett Tolmin, majd Most na Soci, Postaja (ahonnan először elindultunk tovább Slap ob Idrijci felé, ami igen megkapó falucska, helyi fiatalok éppen végeztek egy szolid grillpartival), Podbrdo és onnan fel a Bohinji tó felé. Útközben hatalmas élményben volt részünk: igazi nosztalgia gőzmozdonyt láttunk és követkettünk jó fél órán át!) Onnan pedig már pillanatok alatt elértük Bledet. Este 8 óra volt:-) Mi fáradtan, de tele fantasztikus és felejthetetlen élményekkel, lesétáltunk a tó partjára, majd kinéztünk egy szuper éttermet a parton, ami annyira tele volt, hogy inkább visszasétáltunk egy Grill Bár nevű étterembe, ahol csodás halvacsorában volt részünk. Rendeltünk egy polipsalátát és mellé egy kétszemélyes haltálat, amin volt kagyló, polip, rántott és grill kalmár, tengeri sügér (a legtutibb!) és rák (scampi). Isteni volt minden, összesen 60 eurot fizettünk, utána még jött egy 2-2 gombócos fagyi, séta a tópartra és fénykép a kivilágított Bledi várról.

Bledi tó éjszaka

Alig bírtunk elindulni a szállásra, de muszáj volt, mert már negyed 12-t mutatott az óra és másnap korai kelést terveztünk.

Vasárnap 7-kor keltünk, gyorsan letusoltunk és lementünk reggelizni. Megint finom barna kenyér és borsos felvágott várt minket, hozzá sajttal, forró kávéval, narancslével. A végén még rátoltunk 1-1 szelet mézes kenyeret is, csak mert olyan jólesett!
Aztán elindultunk a Bohinji tóhoz. Útközben persze bevásároltunk mindenféle "vásárfiát", a gyerkőcöknek sütiket, csokikat, magunknak a finom borsos felvágottat és szardellát.

Savica vízesés

Negyed 10-kor már Ukancnál jártunk, itt találtunk egy parkolót (3 eur, de mi találtunk egy nem fizetős részt), ahonnan fel lehet sétálni a 20 percre lévő Savica vízeséshez. Megvettük a jegyeket (kettőnknek 5 euro volt) Tényleg könnyű, lépcsős séta volt, kifejezetten jól esett így kezdeni a reggelt! Negyed óra alatt fent voltunk, szerencsére alig volt turista (asszem rajtunk kívül hárman voltak fent) így bőven tudtunk fényképezni és nézelődni. Nagyon szép vízesés és szerencsére megfogadtuk a fórumos tanácsokat: 10-kor fent voltunk, hiszen ilyenkor süt be a nap a katlanba és ilyenkor a legszebb a vízesés.

Vogel hegy

Bő fél órás bámuldozás után visszasétáltunk a kocsihoz, majd  elkocsikáztunk a kb 10 percre lévő Vogel felvonó aljához. Ismét szerencsénk volt, 8 percünk volt a kabin indulásáig, így gyorsan megvettük a jegyeket (kettőnknek 27 euro volt) és  már be is szállhattunk. Kevesebb, mint 10 perc alatt felértünk, dugig volt a fülke turistákkal. Kicsit féltem is, hogy mekkora tömeg lesz odafönt, de vártunk kb 5 percet és a tömeg eltűnt, mi meg gyönyörködhettünk a kabin melletti kilátóból az alattunk lévő tóban és a csodás hegyekben.

Mögöttem a Triglav

Velünk szemben csúcsosodott Szlovénia legmagasabb hegye, a Triglav, ami eszünkbe juttatta 2007-es kalandunkat Montenegroban, amikor is meg akartuk mászni a Bobotov Kukot. Csak összenéztünk most is és már tudtunk, mi lesz a jövő nyári program: Triglav!

Találtunk egy másik felvonót, ami még feljebb vitt, így nem totojáztunk, már ültünk is fel rá (egy út 2 eur volt).

Vogel felvonó

Fent aztán elindultunk szétnézni, volt pár magasabb hegy, egyikre felkaptunk, szétnéztünk, majd megláttunk egy kis dombot, aminek a tetején kereszt, körülötte két pad. Ide muszáj volt felmenni és leülni! Jó fél órán át ültünk csöndben, elmélázva, álmodozva, majd az órára néztünk: 13:10 volt, el kellett indulni visszafele, hogy a 13:30-as kabint elérjük lefele. Aztán úgy alakult, hogy a kabin felé megpillantottuk a Hütte kilátását (szintén a Triglavra), majd megcsapta az orrunkat a sült krumpli illata, így döntöttünk: eszünk 1-1 bécsi szeletet krumplival, iszunk egy kávét és ráérünk a 2 órás kabinnal lemenni. Nagyon nem akaródzott elindulni hazafelé. De eljött a 2 óra, beálltunk a kabinba, kb 6 perc múlva már lent is voltunk a kocsinál.
Budapest felé vettük az irányt, szerencsére még újra útba ejtettük a Bledi tavat. Szinte könnybe lábadt szemmel búcsúztunk: visszatérünk!

Velence, avagy egy csajos hétvége Marka módra

2012. március 2-5

Pénteken este 8-kor indult az Eurolines járata, mi már 7 órára kimentünk, hogy időben becsekkoljunk és legyen helyünk a hátsó üléseken. Mivel hárman mentünk csajok, jó lett volna, ha a hátsó 5 ülést el tudjuk foglalni és végig egymás mellett ülünk. Szerencsére nem sokan akartak március elején Olaszországba utazni, így bőven volt hely a buszon, lehetett válogatni.

Pontosan 8:00-kor gördült ki a busz a Népliget pályaudvaráról. Először Siófokon vettünk fel pár utast, majd Nagykanizsa következett, végül még a magyar-szlovén határ előtt megálltunk egy benzinkútnál, ahol 30 perces szünet következett. Aztán átértünk Szlovéniába, ahol egyszer csak újra megálltunk, de sejtettünk, hogy nem pihenő miatt, mivel kb háromnegyed óra telt el az utolsó pihi óta. Határőrök szálltak fel, mindenkitől elkérték az útiokmányt és kb fél órán át ellenőriztek, ami számomra eléggé meglepő volt.

Az út többi része zavartalanul telt, nagyrészt alvással és egy olaszországi pihenővel Trieszt után. Aztán Mestrében szálltak le többen, majd jött a várva várt velencei Tronchetto sziget. 6:25-re értünk ide, köszönhetően a szlovén ellenőrzésnek (eredetileg 6:00-ra értünk volna ide)

Mivel itthon már megvettem előre a vaporetto bérletet a veniceconnacteden (36 órás 17,25 eur), így megvártuk , hogy érkezzen a vaporetto és be is csorogtunk a Rialtohoz, amitől kb 2 percre volt a szállásunk. A hajnali Canal Grandén lefele csorogni fantasztikus érzés. Szinte a várossal együtt ébredeztünk, ásítoztunk, dörzsölgettük a szemünket. A vaporetton csak helyiek voltak, mindenki munkába sietett, így, ha kicsit elfeledkeztünk a hátizsákjainkról, pillanatokra mi is helyieknek érezhettük magunkat!

Rialtonál gyorsan kiváltottuk az automatából a bérletet (Tronchetton egy lélek sem volt és nem is firtatták, mivel szállunk fel a vaporettora).

Aztán megkerestük a szállást – Hotel alla Fava, ami a Rialto melletti Campo alla Fava-n található. (33 eur/fő/éj reggelivel)

Nagyon rendesek voltak, a recepciós lány rögtön mondta, hogy tudja, kik vagyunk és tegyük csak le a táskánkat. Elkérte a számunkat, hogy ha délután 3 előtt kész a szobánk, ránkcsörög és jöhetünk hamarabb is elfoglalni a szállást. Mondtuk neki, hogy nagy kirándulásra készülünk és majd csak délután 5 felé jövünk vissza, szóval nem kell sietni a szoba előkészítésével:-)

Gyors átcsoportosítás következett: nagy hátizsákból kis szütyőkbe került víz, pénz, fényképező és pár elengedhetetlenül fontos női dolog, aztán nyakunkba vettük a várost. Elsőként a Rialto híres halpiacát céloztuk meg. Az odavezető úton szinte senkivel nem találkoztunk, a Rialto hídon egyedül mi fényképeztünk, tömeg nuku, lökdösődés nuku. Kezdtem szinte kényelmetlenül érezni magam:-) Na jó, igazából hihetetlenül élveztem, hogy enyém a város!!! Könnybe lábadt szemmel figyeltem a hajókat, szorgalmasan szállították a ládákban megbúvó finomságokat a piac felé. Szivárványszínű zacskókban rejtették el a város szemetét és egy alvó kutyus vigyázott arra, hogy nehogy gazdija szállítmányát bárki is el akarja csenni a hajóról.

Ez a Velence kell nekem-gondoltam. Simán el tudnám képzelni, hogy reggel felkelek, leszaladok a piacra friss péksütiért, amivel kedvesemet ébresztgetem. Ismét  egyre erősebben éreztem, hogy ide mindenképpen vissza kell jönnöm, de Misivel!

Tovább sétáltunk és elérkeztünk a piachoz. Ugyan nem volt olyan sok árus, mint októberben, de így is nagyon sok halárus kínálta portékáját. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: halak, rákok, kagylók és a nagy részük bizony még ott ficánkol a ládákban, jéghalmokon. A sajnálat helyett azt éreztem, hogy itt bizony legközelebb apartmant bérelünk saját kis konyhával és a Rialto halpiacán fogjuk beszerezni a friss finomságokat az ebédhez!

A piac után betértünk felfrissíteni magunkat egy kávézóba. Egészen pontosan a híres AllArco baccaroba akartunk bemenni, hogy megkóstoljuk a cicchettiket, de még csak akkor nyitott a konyha, így ajánlott a tulaj fia egy kávézót, ahova nagy lelkesen át is osontunk- jobb híján.

Nem bántuk meg, mert bár cicchettit nem ettünk, de helyette isteni mandulás friss croissant (1 eur) igen, amit fantasztikusan krémes olasz eszpressoval kísértünk (szintén 1 eur).

Elhatároztuk, hogy délelőtt bejárjuk San Polo negyedet, így elindultunk a Campo San Polo felé. Először kinéztünk egy kis utcácskán a Canal Grandéra, ahol a gondolájukat ébresztgető gondolierek bújtatták ki kék pizsamájukból a fekete dámákat. Itt kicsit megpihentünk, gyönyörködtünk és persze napfürdőztünk a már felkelt nap sugaraiban.

Majd ismét bevetettük magunkat a sötét kis sikátorokba, amik kusza felfedezése után egyszer csak kiértünk egy csodás kis térre, amin meglepő módon fák álltak. Bár a tél nyomait még magukon viselték, falevéllel nem büszkélkedhettek, mégis jó érzés volt látni, hogy sok-sok fa örvendezteti meg a helyieket a kő és víz birodalmában.

A tér közepén állt egy lezárt kút, ami olyan csábosan hívogatott minket, hogy nem tudtunk ellenállni: megpihentünk és pár szelet csokival próbáltunk magunkba erőt önteni a hosszú buszút fáradalmai után. A pihenő félórásra sikerült és a helyi lakosokat nézegetve ismét kicsit „beolvadtunk”: idős bácsika tologatta babakocsiban pár hónapos kis unokáját, aki békésen szendergett a napsugarak ölelésében. Galambok fürödtek a csöpögő kút vízgyűjtő edényében és nem zavarta őket még az sem, ha néha egy-egy kisgyerek fel akarta röppenteni őket.

A pihenő után újra lábunk alá vettük a kopott köveket, amelyek tovább vezettek minket a Frari templomhoz (3 eur). A Frari nagyságát azt hiszem úgy tudom legjobban leírni, hogy akármelyik oldaláról és akármilyen messziről próbáltam lefényképezni, sehogy sem fért bele a képbe.

Kívülről még azt hittem, mindez azért van, mert szűk kis téren, szűk utcák ölelésében emelték ezt a grandiózus építményt, így az idegyűlő sok turista képtelen olyan távolságra kerülni, ami megengedné a teljes templom lefotózását. De aztán belépve és körbenézve a templomban, megértettem, hogy ez tényleg hatalmas, óriási és gyönyörű: nem véletlenül nem fér bele egyetlen képbe sem! Aki még nem járt itt, tegye meg! Nem vagyok nagy templomba járó, de ez az építmény teljesen lenyűgözött. Grandiózus szobrok, emlékművek, sírhelyek, festmények! Az ember csak áll és ámul. És legjobban a hátul, kis kapun át megközelíthető belső kerengő fogott meg. Szemem előtt láttam a papokat, ahogy rózsafüzérüket morzsolva imájukat mormolják. Csodás lehet egy ilyen helyen papnak lenni. Itt aztán tényleg az Urat szolgálják és meg is adják a módját!

A Frariból kilépve tovább haladtunk A Campo Santa Margherita felé. Ez a tér szerintem a San Marco után a legnyüzsgőbb tér Velencében, de itt nem a turisták, hanem a helyiek vannak többségben. Meglepődve tapasztaltuk, hogy saját kis piaca van: halak, tengeri herkenytűk, zöldségek, gyümölcsök: volt itt minden, mint egy kis mini-Rialto piac.

Kiültünk egy remek kis kávézó asztalához és szívtuk magunkba a velencei hangulatot. Közben Aperol Spritzet kortyolgattunk (2,50 eur) és azt hiszem mindannyian azt éreztük egy pillanatra, hogy ez a kép, ez az érzés, ami most eláraszt, mindig bennünk fog élni!

Jó fél órás álmodozás után elindultunk a San Trovaso gondolakészítő műhelyhez, ahol 3 szépséges gondola is várta sorát, de sajnos a mestereket nem láthattuk munka közben. Pedig az lenne csak az igazi élmény!

Innen elsétáltunk az Accademia Canal Grande fölé magasodó fahídjához, készítettünk pár csodás képet, majd vaporettoval átmentünk a San Marco térre. A hajó a Giardini ex Reallinál tett ki, ami egy picike kis kert a hatalmas turistaáradat közepén. Innen pár lépésre található a híres Harry’s Bar, ahol a még híresebb Bellinit kortyolgatják nem kevés pénzért az ide látogatók.

A San Marco térre érve – karnevál utáni utószezon, vagy sem – elég nagy tömegbe botlottunk, bár bevallom, fele annyi ember sem volt, mint tavalya  karnevál idején. Mégis, a csendesebb San Polo negyed bebarangolása után még ez is zavaróan hatott. A Dózse Palotas melletti utcácskában lévő Trattoria alla Basilicában ebédeltünk, 14 euro egy menü, amiben benne foglaltatik egy előétel, egy főétel körettel és 1 üveg ásványvíz. Én radicchios rizottót választottam, amit marha steak követett friss salátákkal. Bőségesen jóllaktunk, majd egy kávéval kiegészítve a menüt, elindultunk a Riva degli Schiavonin a Giardini Pubblici felé.

 Útközben lekanyarodtunk az Arsenale (hajógyár) bejáratához, onnan pedig elsétáltunk a Via Garibaldin át Velence legnagyobb parkjához. Útközben elnyalogattunk 2 gombóc fagyit (1,50 eur/gombóc), ami itthon kb 4 gombócot is kitenne, majd visszafelé megcsodáltuk a parton fekvő partizánnő szobrát, mely a második világháborúban elesett olasz nőknek állít emléket.

Innen vaporettoval felmentünk a Rialto hídhoz, mivel éppen itt volt az ideje elfoglalni a szállást, lemosni az út porát és kicsit pihenni.

Másfél órával később frissen és üdén indultunk el a jó öreg Trattoria alla Madonnába , ahol nekem októberben már  volt szerencsém isteni tengeri herkentyűkhöz. Gondoltam, a lányoknak is megmutatom, milyen az igazi finomság, ha friss áruból profi szakács készíti el.

Szerencsére nem kellett várni, mert éppen felszabadult egy asztal 3 személyre, úgyhogy be is nyomultunk a csajokkal. Ők előételnek pókrákot ettek, én tenger gyümölcsei rizottót, majd mindhárman sült kalmárt és rákot ettünk. Hozzá az elmaradhatatlan aperolt ittuk, a végén fejenként 37 eurot fizettünk.

A sok tengeri herkentyűt lesétálandó, elgyalogoltunk a San Marco térre, ahol csodás esti képeket készítettünk, majd megnéztük az alvó gondolákat a csatornák partján, végül hazasétáltunk és fél 11-kor nyugovóra is tértünk.

Másnap reggel 7-kor szólt az ébresztő, gyors zuhany, majd irány a reggeli. Olasz módra képzeltük, de hatalmasat csalódtunk! Méghozzá pozitívan! Odalent, az étkezőhelységben terülj-terülj asztalkám, finom puha zsemlécskék, friss croissant és a hozzá tartozó melegítő szerkezet, hogy úgy érezzük, a pék most húzta ki a francia péksüteményt a kemencéből.

Tálcán sorakozott a sonka, szalámi, sajt pontosan olyan vékonyra szeletelve, amit én annyira imádok a szállodák reggelijében! Kis tányérokon a vaj és a kenhető sajt is, kosárkákban vártak ránk egymás mögött a lekvárok, mézek, gabonapelyhek. Hűtött tartóban joghurtok közül válogathattunk és reggelinket megkoronázhattuk friss narancs- vagy ananászlével, illetve a fal túloldalán várt ránk az olasz kávégép, amiből 5 féle kávé, forró csokoládé és habos cappuccino folyt a csészénkbe. Mondanom sem kell, a gépben ott figyeltek a kávészemek, amik minden gombnyomáskor frissen őrlődve kerültek a gép belsejébe.

Igen kiadós reggeli után összepakoltunk és kijelentkeztünk, természetesen a hátizsákjainkat ismét a hotelben hagyhattuk.

A mai napi program első pontja Burano volt, a csipkéiről ismert halászfalu-sziget, melyet ma már a vilálg inkább színes kis házairól ismer. Útban Fundamenta Nuove megállóhoz, áthaladtunk a Santa Maria Formosa téren, valamint kedvencem a Santi Giovanni e Paolo téren, ahol ma a város kórháza áll. Elmerengtem, milyen is lehet egy ilyen fantasztikus, álomszerű városban életet adni egy gyermeknek, majd megláttam egy házat, melynek ablaka pont olyan volt, mint amilyennek én el tudnám képzelni saját velencei kis lakásom ablakát. Ez a város merengővé és álmodozóvá tesz, elhiszem, hogy a csoda valóra válhat! És tényleg valóra vált, itt sétáltunk Velence utcáin, magunkba szívtuk a csatornák és a süllyedő város történelmi illatát. Cannaregio negyed házai közt bóklászva végre otthon éreztem magam!

Kiérve a nyílt tengerhez, izgatottan vártuk a vaporettot, ami átvisz Buranora. Nekem egy pillanatra összecsavarodott a szívem, hiszen el kell hagyni Velencét, még ha csak a szomszéd sziget kedvéért is, de felrémlett, hogy sajnos nemsokára az igazi búcsú pillanata is eljön.

A hajón először San Michele – azaz a temetősziget – körvonalait pillantottuk meg, bejáratánál egy szoborral, mely talán az utat mutatja azoknak a velenceieknek, akik most már mindörökké ezen csodás kis szigetek rabjai maradnak.

Aztán elhaladtunk Murano – az üvegkészítő műhelyek kis otthona mellett. A komor műhelyek gyárakra emlékeztető falai most kevésbé voltak vonzóak, bár tudom, eljön majd az  az idő is, amikor ezt a szigetet is meglátogatom. Aztán kb 40 perccel később felsejlettek az apró színes házacskák.

Ez a sziget egy igazi cukorfalat, ha lehet ezt rá mondani. Eszméletlenül giccses, pár óra bőven elég a bejárásához, sőt, talán pár óra múlva már annyira túlcsordul az ember, hogy szinte örömmel mentünk vissza Velence ódon, kopott házai közé. De Buranot sosem felejtjük, itt a béke, a nyugalom, az otthon melege árasztott el minket! Betértünk egy édességboltba, ahol kiválogattunk pár krémmel töltött tésztát (1 eur/db), amit nagy élvezettel majszoltunk a színes házak között sétálva. Ettől még édesebb lett minden! Mintha Jancsi és Juliska lennénk és körülöttünk a mézeskalács-sziget!

Velencébe visszatérve a ghetto felé vettük utunkat. A Fondamenta Misericordián át közelítettük meg ezt a történelmi kis szigetecskét és útközben leintett minket egy pincér. Sejtelme sem volt, milyen jókor lépett elénk, ugyanis már egyre éhesebbek voltunk, így nem sokat teketóriáztunk, leültünk a csatorna partján kitett asztalok egyikéhez.

Miközben megbeszéltük, hogy aperol spritzet kérünk, egy gondolatolvasó pincér meg is jelent három pohár üdítő finomsággal. Így találják ki minden gondolatunkat! És lám, egyszer csak elénk csúsztattak 1-1 tányér étvágygerjesztőt: isteni babsaláta grillezett csirkemell-darabokkal!

Gombás rizottót és kagylós (vongole) spagettit rendeltünk, mindkét féle étel remek választásnak bizonyult. Utána tiramisuval tettük feledhetetlenné az ebédünket, majd 1-1 olasz kávéval próbáltuk magunkat rávenni a tovább indulásra. A kávé mellé vaníliás kekszecskéket kaptunk, és meglepő módon az egész ebédért 63 eurot kértek. Nem sajnáltuk tőlük a borravalót, majd nagy mosolygások közepette elbúcsúztunk a kedves olasz vendéglátóktól, és folytattuk utunkat.

A Ghetto igazán érdekes hely, valahogy a falak közt rekedt a félelem és rettegés. Nagyon magas házak között töpörödött törpöknek éreztük magunkat a tér közepén. Aztán a ghettoból kisétálva a Strada Nuova forgatagában találtuk magunkat, ami hihetetlen kontrasztot nyújtott a Misericordián tapasztalt velencei könnyed pihenés, a ghetto súlya és az egész Cannaregio negyed varázsa után.

Nem is bírtuk sokáig a tömeget, a Campo Santa Sofián megláttam egy traghettot és döntöttem. Ez a menekülés egyetlen lehetősége, 50 centért áthajózunk a Canal Grandén, ráadásul az érzés a gondolázás élményét nyújtja, mégha csak 2 percig is. Nem teketóriáztunk és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy állunk a traghettoban, az egyik evezős énekel, mi vadul fényképezünk és máris a reggeli halpiac ismerős piros ponyvái alatt vagyunk.

Sajnos eljött a búcsú ideje, már délután fél 6 volt, tudtuk, hogy fel kell vennünk a hotelból a táskákat és el kell indulnunk a buszunk felé.

A szálláson megint nagy örömmel fogadtak minket, megígértették velünk, hogy mindenképpen visszatérünk, majd rövid kölcsönös elköszönés után újra Velence utcáin találtuk magunkat. A Rialto lábánál várakoztunk a vaporettora, közben irigykedve néztünk át a túloldalon sorakozó Riva del vin éttermeire, ahol a most betérők még legalább másnapig élvezhetik a város varázslatos világát!

Nekünk ennyi jutott, de ez a két nap is felejthetetlen élményekkel gazdagított!

És most hogyan is állok Velencével? Alig várom, hogy újra lássam! Mert ez a dolog Velence és énköztem örök és minden alkalommal egyre erősebb szerelem!

Velence, avagy az Adria királynője szerelmes szemmel

Szent Márk tér

2011.október 7-9

Hónapokig tartó tervezgetés után végre elérkezett a nagy nap. Indulás Velencébe.

De hogy mi is történt az ezt megelőző hónapokban?

A történet idén februárban kezdődött, amikor gondoltam egyet és kitaláltam, hogy nekem ki kell kapcsolódnom a gyerkőcök fojtogató szeretetéből és úgy döntöttem, hogy elutazom valahova. Természetesen Misit kértem meg, hogy vigyázzon a gyerekekre és hogy ne teljen magányosan a feltöltődés, azt is kitaláltam, hogy szólok pár barátnőnek és csapunk egy csajos hétvégét. Na, de hova menjünk? És ekkor bevillant Velence. Hmmm és nemsokára itt a karnevál. Gyorsan szétnéztem a neten, találtam is 8900 Ft-ért akciós non-stop utat és annak rendje és módja szerint összeverbuváltam a csajokat, befizettem az összeget, majd irány Itália.
Életemben először jártam ebben az országban, de mivel az utazás éjszaka történt, így sajna sokat nem láttam belőle. Velence lenyűgöző volt, de óriási tömeg és fejetlenség fogadott és sajnos a Szent Márk téren és a Rialtón kívül nem sokat láttunk.
Hazatérve iszonyú űrt éreztem, és elkezdtem utánanézni, milyen is Velence valójában. Foglyul ejtett a város, a csatornák, a romos, omladozó házak, a pezsgés…minden!
Tudtam, ide vissza kell jönnöm.
Aztán tavasszal addig csűrtem-csavartam a dolgokat, hogy a végén megkérdeztem Misit, ha egyszer úgy adódna, kijönne velem Velencébe? Vesztére igent mondott, én meg gyorsan lecsaptam rá és felvetettem: Mi lenne, ha már októberben elmennénk? Misi erre is igent mondott, velem meg madarat lehetett volna fogatni.
Így hát májusban nekiláttam szállást keresni a booking.com-on, közben persze ezerrel olvasgattam Velence nevezetességeiről, kultúrájáról, szívtam magamba mindent, ami Velence.

Zattere

És hogy hogyan is történtek a dolgok?
Azt tudtam, hogy mindenképpen Velencében szeretnénk lakni, hogy hajnaltól késő éjjelig bóklászhassunk, bármikor hazaugorhassunk és kicsit „igazi velenceinek” érezzük magunkat.
Szeptemberben megtaláltam a számunkra megfelelő szállást, az Al Portico Guest House-t, Cannaregio negyedben. 260 euro 2 éjszakára, ami nem olcsó, de azt hiszem, ha életem szerelmével készülök közös életünk eddigi talán legromantikusabb hétvégéjére, akkor nem is olyan drága. Pláne nem drága velencei viszonylatban.
A veniceconnected-en lefoglaltam 2 db 48 órás vaporetto-bérletet is (26,50 eur), és kinéztem Punta Sabbionit parkolás céljából (7 eur/nap).

Október 7-én, péntek hajnali 4,15-kor indultunk Budapestről, 3 óra alatt értük el a szlovén határt, mivel a sötétben nem igazán akartunk 110-nél többel menni, ráadásul az autópályán kétszer is csak a szerencsén múlott, hogy nem ütköztünk egy kutyával és egy (talán) rókával.

Szlovéniába átérve már szerencsére teljesen kivilágosodott, és elég jó idő volt, így megálltunk pihenni, enni, kinyújtóztatni a lábunkat. Majd folytatva utunkat, Ljubljanánál iszonyú eső kezdődött, mire átértünk Olaszországba, már csak 50-60-al lehetett araszolni az autópályán. Az olasz részen alig tudtuk kihasználni az autópályát, mivel már az elején letereltek minket valami miatt. Az utat kis falukon keresztülhajtó autóúton folytattuk, az 50-es sebességünket így már a táblák is beszabályozták. Viszont az eső lassan elállt, már csak a szél fújt és 8-10 fokot mutatott a kinti hőmérő.

A tervek szerint a 12 órás vaporettoval hajóztunk volna át Velencébe, de délben még csak Jesolo felé közelítettünk. Aztán Jesoloban addig bámuldoztunk, amíg teljesen elkeveredtünk az utcákban és az In’s üzlethez pontosan 13 óra 2 perckor érkeztünk, amikor is olasz boltosaink jól megérdemelt 2 és fél órás sziesztájukba kezdtek. Ekkor derengett fel bennem, hogy itt most aztán mindenhol szieszta lesz. Pedig úgy terveztük, hogy jól bevásárolunk tésztát, rizst, olajat, szardellát, sajtot, amit kint hagyunk a kocsiban és nem kell Velencében vásárolni, cipekedni.

Canal Grande

Elkeseredetten indultunk Punta Sabbioni felé, amikor is megláttunk egy nagy Supermercatot, amiben emberek járkáltak. Hmmm, csak nem??? De igen!!! Nyitva volt, nincs szieszta, csak vásárlás ezerrel!

Délután 2-kor sikerült is továbbmennünk Punta Sabbioni felé, egyedül az vigasztalt minket, hogy az orkán erejű szél és a szemerkélő eső miatt amúgy sem tudtunk volna Velence utcáin sétálni.

Így a 14:30-as járattal mire beértünk a San Marcora, már kisütött a nap és a szél sem volt olyan erős.

A Pieta templom előtt léptünk a Riva degli Sciavoni kopott köveire és elállt a lélegzetünk. Mintha egy más dimenzióba csöppentünk volna, előttünk hömpölygött a tömeg (na nem olyan durván, mint karnevál idején), és rövidke szájtátás után mi is beálltunk a forgatagba, ami egyértelműen jelezte volna akkor is, hogy merre is kell indulni a Szent Márk tér felé, ha azt nem tudtuk volna saját magunk is. Már messziről látszott a Dózse palota és az oszlopok, de még előtte megcsodáltuk a régi börtön vasból font csodás rácsait, amilyeneket még életünkben nem láttunk. Olyan technikával fonták össze, hogy szegény raboknak esélyük se legyen több évnyi rácsfűrészelés után sem kiszabadulni. Sőt, volt olyan ablak, ahol a rácsok duplán is fel voltak téve:fő a biztonság. Kikukkantottunk a csatornára is, ahol gondolások és motorcsónakosok váltották egymást és meglepődve láttuk, hogy a vízbe lógó lépcsősor alján ugyanolyan fekete kagylók százai élnek, amilyeneket mi előszeretettel gyűjtögettünk Horvátországban vacsorára valónak.

Aztán végre felértünk a Ponte de Pagliára, ahonnan csodás látvány nyílt volna a Sóhajok hídjára, de a kék takarólepel még mindig elcsúfítja a rabok szomorú sóhajait őrző épületet.

Tovább indultunk a Dózse palota épülete mellett és a sarkon megállva megcsodáltuk Szent Teodor és Szent Márk oszlopait, gondosan vigyázva, hogy a babonának megfelelően még véletlenül se menjünk át alattuk. (ugyanis a monda szerint itt végezték ki a 18. század közepéig a bűnöző hajlamú velenceieket)

Via Garibaldi

Ahogy az egyik oszlop lábától végignéztünk a San Marcon, elénk tárult a Dózse palota csodás alagsora, a Bazilika fantasztikus hagymakupolái a színes oszlopokkal, a felénk magasodó Campanile és az óriások kolompolásától hangos Óratorony.

Mivel tudtuk, hogy másnap ide még visszatérünk, így úgy döntöttünk, először elfoglaljuk a szállást, és utána fogunk tovább nézelődni.

Elindultunk a Mercerián (ez a velencei Váci utca), és a kis sárga Rialto táblácskákat követve, kacskaringós kis utcácskákon bolyongva, egyszer csak ott álltunk da Ponte mester csodás alkotása, a Rialto híd egyik lábánál (egészen pontosan lépcsősorának alján). Átkeltünk a híd külső lécsősorán a város San Polo negyedébe, majd gyorsan a másik külső lépcsősoron vissza is indultunk a San Marco negyedbeli oldalra, persze közben sóvárgó pillantásokat vetettünk a piac irányába, előre tudva, hogy a holnap reggel már itt ér minket!

Kihasználva, hogy bérletet váltottunk a vaporettókra, felkaptunk az 1-es járatra és gyorsan ki is ültünk a hátuljába, ahonnan – ugyan hátrafelé, de – csodálatos kilátás nyílt a Canal Grandéra. A hideg és a szél ellenére fogvacogva gyönyörködtünk a világ leggyönyörűbb, legimpozánsabb, legelbűvölőbb csatornájában, ahol az épületek úgy nőttek ki a vízből, mint mangroveerdőben a fák.

Nagy örömmel ismertem fel a halpiac, a Ca D’Oro, a Ca Pesaro épületét, majd izgalommal vártam a San Marcuola megállót.

4 óra is lehetett, mire végre odaértünk, és a vaporetto állomást elhagyva pillanatok alatt a szálláshelyre találtunk. Igen eldugott kis utcácskában volt, de hála a veniceconnected 360 fokos térképének, én már utazás előtt jól kinéztem magamnak az útvonalat, ami a vaporettotól ide vezet.

Bazilika terasza

A szálláshelyen egy fülöp-szigeteki külsejű és akcentusú fiatalember fogadott minket, picit várni kellett, hogy az előttünk érkező vendégeket elszállásolja, de utána már mi következtünk és pár perc múlva már nyithattuk is az első emeleten lévő hangulatos kis szobánkat. Nos, a szoba, mint már említettem- hangulatos, ám picike volt, és az ablak egy szűk kis sikátorra, valamint egy terebélyes tűzfalra nyílt. Egyetlen probléma akadt: az ágy igen puha és már jó sok vendég által kifeküdt volt, de úgy döntöttünk, hogy mire a 2 itt töltött éjszakán mi ágyba fogunk kerülni, olyan fáradtak leszünk, hogy a legkevésbé sem fog minket érdekelni az ágy milyensége.

Az érkezés örömére előkerült a jó öreg laposüveg, a jó öreg házipálinkával

Gyorsan megebédeltük az otthonról hozott fasírtot, az útról megmaradt szalámis szendvicsekkel megspékelve, majd még egy felest ittunk a ránk váró hideg ellen és már indultunk is, hogy nyakunkba vehessük a várost.

5-kor szálltunk fel a Salute megállóhoz tartó vízibuszra, tudván, hogy a Santa Maria della Salute templom még 6-ig nyitva, így alkalmunk nyílik bekukkantani. És így is lett, fél 6 után értünk oda, a templom még hatalmasabbnak tűnt a vaporettóból felbámulva, mint amilyen hatalmasnak amúgy is látszik a Szent Márk térről. Bent nagy csönd és kisebb tömeg fogadott bennünket. Végigsétáltunk, mondtunk egy kis imát otthon maradt szeretteinkért, majd elindultunk az Accademia híd irányába. Tervem volt kisétálni a Punta della Doganahoz is, ahonnan állítólag csodás kilátás tárul elénk, de akkora szélvihar fogadott minket a Saluteből kilépve, hogy inkább a sikátorok közé menekültünk a metsző hideg elől. Átsétáltunk a Fondamenta Zatterere, ahol hihetetlen csoda történt: újra kisütött a nap és megint elállt a szél. Fantasztikus látvány volt a szomszédos Giudecca sziget és az általunk felfedezésre váró Dorsoduro negyed közti csatorna vízén játszó naplemente fénye.

Ettől a látványtól úgy átmelegedtünk, hogy úgy döntöttünk, kipróbáljuk a híres Nico fagyizó hatalmas adagjait: én mogyorós csoki-after eight, Misi rumos karamell-mogyorós csoki párosítás mellett döntött. Nos, a fagylalt tényleg méltó a Velence egyik legjobb fagyija elnevezésre, de sajnos közben a nap lement és mi újra fagyoskodtunk. Dideregve sétáltunk el Rio di San Trovasohoz, ahol Velence egyik gondolakészítő műhelyébe lehet a csatorna túloldaláról bekukkantani. A műhely és az udvar elég szomorú látványt nyújt, látszik, hogy ebből a munkából már nem lehet fényesen megélni. Tovább indultunk és időközben egy kis muranoi üvegcsodákat árusító bolt mellé értünk, ahol én beleszerettem egy csodás fülbevalóba, amit Misi gondolkodás nélkül meg is vett nekem, ezzel örök emléket adva erről a csodálatos hétvégéről.

halpiac

A kis bolttól már jól látszott az Accademia híd faszerkezete, amire gyorsan fel is szaladtunk, mielőtt a sötétség már teljesen beborítja a Canal Grandét. Készítettem pár fotót, aztán felcsendült egy olasz ének, és elnézve a Szent Márk tér felé észrevettünk legalább 6 gondolát, tele turistákkal és a gondoliere csodás énekével.

A hideg és a romantikus nóta ismét melegségre csábított minket, így újra előkerült a laposüveg, átmelengetve gyomrunkat és szívünket.

De a hideg már bevette magát a csontjainkba, ezért úgy döntöttünk, megkeressük az interneten sok helyen ajánlott Chat chi rit önkiszolgálót.

Viszonylag hamar rá is bukkantunk és hódolva tengeri herkentyűk iránti szenvedélyünknek, én polipsalátát, Misi tenger gyümölcsei vegyes salátát kért.

Bő fél óra múlva már nagyon jól éreztük magunkat, a Coca Colának köszönhetően pedig egy kis felfrissülést is éreztünk. Lesétáltunk a Szent Márk térre, ahol nagy tömeg és a csodásan kivilágított Piazza várt ránk.

A mögöttünk álló fárasztó utazás és a hirtelen ránk zúduló Velence élményétől megfáradtan úgy döntöttünk, hogy haza vaporettózunk, így legalább beszívhatjuk kicsit magunkba az éjszakai Velence hangulatát a Canal Grandéról figyelve.

Nem döntöttünk rosszul, hiszen a csatorna tényleg fantasztikus látvány sötétben is, ráadásul a lábunkat is pihentetni tudtuk a sok járkálás után.



A szállásra fél 10 körül értünk, gyorsan lezuhanyoztunk forró vízzel és már aludtunk is. Éjszaka párszor felébredtem, de olyan megnyugtató volt a kis csónakok zajára visszaaludni. Aztán fél 7-kor megszólalt az ébresztő, jelezve, hogy a halpiac ránk vár.

Rialto

Gyors tusolás és reggeli után már indultunk is. A terv az volt, hogy traghettoval kelünk át a túlpartra (pont van egy traghetto-kikötő a San Marcuolánál), de egyetlen gondolát sem láttunk. Valószínű túl kora lehetett, mert később, a nap folyamán sokszor láttuk a bizonytalanul billegő bátor turistákat, ahogy a hullámok hátán vergődő traghettoban halálra vált arccal próbálják megtalálni az egyensúlyt.

A piacra vaporettoval érkeztünk, először a zöldségeket és gyümölcsöket csodálhattuk meg és örömmel konstatáltam, hogy innen aztán biztosan tudok hazavinni szárított paradicsomot. Érdekes volt látni, hogy a kiesőbb területeken (pedig maga a piac nem is olyan nagy terület) jóval olcsóbban lehetett hozzájutni a finomsághoz, így megkerestük a legkedvezőbb áron portékát kínáló árust és ott vettünk közel 1 kilót a szárított csemegéből.

Aztán belevetettük magunkat a tengeri herkentyűk forgatagába. Először csak kapkodtuk a fejünket, ámuldoztunk, néha keseregtünk, hogy milyen nehéz lesz úgy elmenni, hogy nem viszünk ezekből a finomságokból. Aztán újra csak csodálkoztunk, ámultunk olyan csodabogarak láttán, amikkel még sosem találkozhattunk és csak tippeltünk a fogyasztásukat illetően. Mindenesetre gyorsan megállapodtunk, hogy legközelebb apartmant bérlünk, jól bevásárolunk és főzni fogok, mert legalább 3 olyan dolgot is láttunk, amit egyszer muszáj lesz megkóstolni! Lelkesedésünknek megint a hideg vetett véget, amit most nem is annyira az időjárásnak, mint inkább a halpiacon kiterített több száz kiló tört jégnek köszönhettünk. Ismét előkerült a laposüveg, erőt adva a folytatáshoz. Mivel egy Szűz Mária szobor alatt sikerült rosszalkodnunk, így Misi meg is jegyezte, hogy Levente és anyósom is büszke lenne ránk

Burano

Még egy kicsit sétálgattunk a pultok közt, majd kerestünk egy aprócska kávézó-reggelizőt, ahol én egy finom, forró caffe latte-t kértem, Misi pedig megitta élete legfinomabb ristretto-ját. Belekóstoltam és megállapítottam, hogy bár az erős kávé nem a kedvencem, de ez olyan krémes és isteni, hogy a következő kávézóban én is ilyet kérek!

Kezünkben a megvett paradicsommal, úgy döntöttünk, hogy a további városnéző túra előtt hazavisszük a szerzeményt, de akkor már beugrunk a közeli Coopba is, pótolni hiányos vízkészletünket. És ha már ott jártunk, vettünk szardellát és parmezán sajtot is. A Coopot a Campo San Polotól nem messze, egy kis hangulatos téren találtuk meg, ahol bizony először csapott meg minket az igazi csatornaszag. És itt szemléltük meg részletesebben és egészen testközelből a gondolát is, persze gondosan ügyelve arra, hogy a gondolier ne tudjon ránk lecsapni.

Innen a Rialton és a Strada Nován keresztül haza”szaladtunk”, majd megszabadulva közel 5 kilós csomagunktól, tovább folytattuk velencei kalandozásunkat. Mivel 11:45-re foglaltam az interneten időpontot a Bazilikába és lévén 11 óra, így meglehetősen sietősre vettük, de azért nem hagytuk ki az elképesztő Campo San Giovanni e Paolo-t (itt muszáj volt megállni pár percre és ámuldozni) és keresztülvágtattunk a Campo Santa Maria Formosan, ami sajnos nem hagyott bennem olyan mély nyomokat, bár ebben a sietség is közrejátszhatott.

Pontosan délre értünk a Bazilikához, előretolakodtunk, én lelkesen lobogtattam a kinyomtatott cetlit, de a kutya nem foglalkozott velünk. Az esetből tanulva legközelebb egy üres papírt viszek magammal, bőszen lobogtatva, így kikerülve a több tíz méteres sort és megelőzve az őrjöngő tömeg haragját.

A Bazilikába lépve csoda tárult elénk: a kupola ki volt világítva, a több ezer négyzetméternyi mozaik őrületesen ragyogott. Lenézve, a padló mozaikja úgy megfogott minket, hogy perceken át csak azt csodáltuk. Lassan eljutottunk a Pala D’Orohoz, amit meglátva újabb 20 percen át csak földbe gyökerezett a lábunk és egyeként csodáltuk meg az aranyfüsttel bevont, drága- és féldrágakövekkel kirakott apró képeket.

Arsenale

Innen újabb fél órába telt, amíg megcsodáltuk a Bazilika másik felét, majd felmentünk a teraszra, ami már olyan lenyűgöző látványt nyújtott, hogy mi szinte meg sem tudtunk szólalni.

Itt aztán testközelből gyönyörködhettünk a mozaikokban, aprólékosan szemügyre vehettük a technikát, amivel ezeket a csodákat készítették a mesteremberek. 2 órányi nézelődés után úgy döntöttünk, ideje indulni és legközelebb ismét visszatérünk ide, mert a Bazilika az a hely, amivel 1 nap alatt sem lehetne betelni.

Az élményektől – és kicsit az éhségtől – szédülten elmentünk a Trattoria alla Basilica-ba, ahol egy menü 13 euro és tartalmaz egy előételt, egy főételt , köretet és fél liter vizet.

Balszerencsénkre egy hatalmas olasz turistacsoport ebédelt ott éppen, és minket beültettek a leghátsó sarokba. Az olaszok olyan hangosak voltak (nekik ez valószínű alapjárat volt), hogy mi is csak kiabálva tudtunk volna beszélni, ehelyett inkább türelmesen vártunk, hogy távozzanak. Mire kihozták a főételünket, a csoport eltűnt és mi kedélyesen ebédelhettünk a mellettünk ülő 3 velencei öreg hölgy társaságában. A három hölgy közül az egyik, amikor már készülődtek hazafelé, odajött hozzánk, elmondta (már amennyire kopott olasz tudásommal kivettem velencei tájszólásos beszédéből), hogy 98 éves, Velencében született és itt is fog meghalni és azt kívánja nekünk, hogy legyünk nagyon boldogok! Édes, meghitt jelenet volt ez, mintha kicsit befogadtak volna minket a velenceiek

Teli hassal és egy Aperol spritz-el felmelegedve folytattuk utunkat. Az eredeti terv úgy szólt, hogy átruccanunk a Lidora kagylót gyűjteni a gyerkőcöknek, de Velence varázsa úgy körbefont minket, hogy nem akaródzott itt hagyni a várost akár csak 1 órára is. Ezért elindultunk a Riva degli Schiavonin, rögtön meglátva egy hatalmas tengerjáró hajót, ami a Giardini Pubblici előtt horgonyzott. Annyira csábított az óriás hajó velencei házak fölé magasodó látványa, hogy oda kellett sétálnunk. Alaposan megnéztük, megállapítottuk, hogy legalább 13 emelet magas, majd innen lesétáltunk az éppen a hajó fenekével egy vonalban kezdődő Giardini Pubblici-hoz, majd balra fordulva végigsétáltunk a Viale Giuseppe Garibaldin (hűvös fák árnyékában vezető, kavicsos sétálóutca), ahol meg is állapítottuk, hogy ez az első olyan hely Velencében, ami úgy néz ki, mintha bármelyik másik városban járnánk. Innen kifordultunk a Via Garibaldira és beültünk egy kis kávézóba egy szívet-lelket melengető Aperol Spritz-re. Új erőre kapva folytattuk Velence felfedezését, lassan sétálva az Arsenale felé. Sajnos a bejáratát elcsúfítja egy művész piros alkotása, ami miatt úgy néz ki, mintha karácsonyra készülődne a hajógyár.

halpiac

Innen szabadprogram következett, cél nélküli bolyongás, Velence igazi arcának felfedezése, turisták által látogatott helyek elkerülése. És fantasztikus volt. Castello és San Marco negyed felfedezése hatalmas élmény olt, amit megfűszereztünk a Scala Contarini del Bovolo felkutatásával, így útba ejthettük újra a turisták által még mindig megszállt Szent Márk teret. Az épület ismét ámulattal töltött el, majd innen telefonáltunk haza a 2 csibésznek, akik bizony igencsak hiányoltak minket. Aztán tovább indultunk a Rialtó felé, útközben elhaladtunk a Teatro Goldoni mellett, majd kiértünk a Canal Grandéra, ahonnan átsétáltunk a Rialto hídon a San Polo negyedbe. Határozott célunk volt: megtalálni a Trattoria della Madonna éttermet, ami híres friss halételeiről, házi készítésű süteményeiről és isteni konyhájáról. Szerencsére nem kellett sokáig kóvályogni, amikor egyszer csak rátaláltunk az utcára, majd rögtön meg is láttuk a sárgán világító táblát, mely jelzi a kiéhezett turisták számára, hogy „ide-ide, itt csillapíthatjátok éhségeteket!” Szerencsénk volt, még 2 asztal volt üres, az egyiket meg is kaptuk. Előételnek pókrákot rendeltünk, majd Misi nyelvhalat, én pedig angolnát kértem és a csodálatos ízorgiát megkoronáztuk egy-egy igazi olasz tiramisuval. Nos, a hely híre legalább olyan fantasztikus, mint amilyen ételeket készítenek! Nem tudtunk vele betelni. És a legnagyobb sokk akkor ért, amikor kimentünk a mosdóba, és a bejárati ajtó mellett elhaladva azt láttuk, hogy az utcán kígyózó sor várja, hogy bejuthassanak Velence eme csodás kis gasztronómiai szigetére.

A vacsora – nem is vacsora, hanem gasztronómiai túra – után ismét a Rialtón kötöttünk ki, ahonnan kis híján sikerült beejtenem a fényképezőgépet a Canal Grandéba, csak hogy készíthessek egy csodás éjszakai képet. Szerencsére a fényképezőgép ragaszkodott hozzánk, így boldogan sétáltunk tovább a Campo San Giacomo di Rialtora, ahol hatalmas döbbenet ért minket. Velencei fiatalok százai álldogáltak az utcán kabát-sál-sapka kombinációba beöltözve, és iszogatták alkoholos melegítőjüket a hideg éjszakában. Végre megint ízelítőt kaptunk egy átlagos velencei szombat estéből, amikor bulizni készülnek, szórakoznak a fiatalok, a turisták pedig szép lassan nyugovóra térnek.

korlát nélküli híd

Mivel reggel 8 óta talpon voltunk és már igencsak fél 10 felé közeledett az idő, úgy döntöttünk, hogy hazagyalogolunk Cannaregio negyeden keresztül. Találtunk egy szuper fagyizót, ahol talán még a Nicoénál is jobb volt a fagyi (vagy csak nem fáztunk annyira). De a fáradtság már nagyon kijött rajtunk, a hazafelé vezető Strada Nove helyett az ellenkező irányban lévő Campo San Luca-n kötöttünk ki. Már csak nevetni tudtunk a fáradtságtól, és úgy döntöttünk, a majdnem 13 órányi járkálás után nem próbálunk hősiesen hazagyalogolni, irány az első vaporetto megálló és meg sem állunk a San Marcuoláig.

Este fél 11-re értünk haza, gyors forró vizes tusolás után hullaként zuhantunk az ágyba, 11-kor már csak a szuszogásunk és a motorcsónakok zúgása hallatszott.

Vasárnap reggel 7-kor ébredtünk, szerencsére előző éjjel összepakoltunk, így csak tusoltunk, kijelentkeztünk és 8 órakor már indultunk is Fondamenta Nuove megállóhoz, hogy áthajózzunk a varázslatos Burano szigetére.

Útban a vaporettóhoz, útba ejtettük Velence szigetének egyetlen korlát nélküli hídját, majd időszűke lévén sietősen lépkedtünk a megálló felé. Nagyon hangulatos kis utcákon szaladtunk át (velünk szemben igazi futók és nem vaporetto után futók szaladtak a szűk sikátorokon), érdemes lesz egyszer itt is sétálgatni, megint egy új arcát láthattuk Velencének.

A hajóhoz szinte percre pontosan érkeztünk, jól esett megpihenni, ringatózni a tengeren. Magunk mögött hagytuk Velencét, láttuk távolodni a sok tornyocskát, templomokat és persze az elmaradhatatlan, épületek fölé magasodó tengerjáró hajót. Elhaladtunk a temetősziget mellett, majd következett Murano kopottas, üveggyárakkal tarkított partja. Körülbelül háromnegyed óra múlva kikötöttünk Buranon, ami egy kis giccses ékszerdoboz Velence után. Kicsit olyan volt, mintha a nagyvárosból egy édes kis hangulatos vidéki falucskába érkeztünk volna, aminek bolond lakói nem bírnak a boldogsággal, hogy ilyen csodás helyen élhetnek, ezért kiszínezik maguk körül a világot. Mivel a reggeli kimaradt a szálláshelyen (ki tudna 3 napos zsemlét rágcsálni a tegnapi pókrák után), így első utunk egy kávézóba vezetett, ahol életünk legfinomabb sonkás és tonhalas szendvicseit (illetve rotoloit) ettük meg, kiegészítve 2 finom olasz kávéval (én ismét caffe latte-ra, Misi újra ristretto-ra szavazott, egyikünk sem bánta meg). A bőséges reggeli után teli pocakkal sétálgattunk Buranon, de mivel 10:22-kor indult a vaporetto Punta Sabbioniba és agyban már nagyon itthon jártunk a gyerekeknél, fájó szívvel ugyan, de otthagytuk Buranot. Legalább lesz miért visszajönni, ezt a helyet sokkal tüzetesebben be kell járni.

Távolodva a szigettől, még visszanéztünk egyfolytában, mintha azzal, hogy nem nézünk vissza Burano ferde tornyára, semmissé tesszük az elmúlt napok élményét. Aztán egyszer csak a másik oldalon megpillantottuk a távolban Velencét, azaz a Campanilét és a Salute és San Giorgio Maggiore templomok kerek kupoláit. Hol Buranora, hol Velencére tekingettünk, mintha még választhatnánk, hogy melyik helyre is forduljunk vissza, mielőtt végleg kikötünk a szárazföldön. Punta Sabbioniban még elsétáltunk a kikötőben, összeölelkezve, könnyeink között néztük felváltva Buranot és Velencét és közben csak egy dolog járt a fejünkben: ide vissza kell jönni!

11 órakor elindultunk a parkolóból és a kis forgalomnak köszönhetően este fél 6 órakor már magunkhoz ölelhettük a mi 2 kis csibészünket, akik nagyon örültek nekünk. Az emlékeket pedig magunkban őrizzük és alig várjuk, hogy újra visszatérjünk és bepótoljuk a kimaradtakat. Mert azok bőségesen vannak!