És igen, ismét visszatértünk, mert Szlovénia az az ország,
amit nem elég ezerszer látni, ezeregyedszer is vissza kell menni és még mindig
találunk olyan zugot – vagy zeget – amit eddig nem sikerült felfedezni.
És így is volt megint.
A terv az volt, hogy olyan helyekre is el kéne jutni a
csibészekkel, ahol még mi sem jártunk. És szerencsére a mi két hősünk 5 és 7
évesen szuperül bírta a tempót.
Úgyhogy íme a beszámoló:
Szombaton korán
keltünk és köszönhetően az előző napok pakolászásának, reggeli után már
indulhattunk is. Az M7-esen kisebb lassulás és a siófoki leágazás után már sima
ügyünk volt, és csak a szlovén-magyar határt átlépve kezdtek el a gyerekek
fészkelődni, hogy mégis mikor állunk meg. Szokás szerint Maribor után a kedvenc
erdős pihenőhelyünknél álltunk meg, találtunk is egy árnyékos asztalt padokkal,
itt végre kicsit megpihenhettünk, a fiúk meg kicsit szaladgálhattak. Kb fél óra
feltöltődés után visszakecmeregtünk a kocsiba és irány Bled. Szállás már le
volt rendezve az airbnb.com-on, a bledi tótól pár utcányira találtam egy csodás
kis apartmant, amit később nagyon, de nagyon megszerettünk.
Délután 4-re sikerült megérkeznünk, a háziasszonyunk egy
tünemény volt, és máris birtokba is vettük a mi kis saját kertecskével rendelkező,
2 szobás apartmanunkat. Kipakoltunk, aztán irány a tó, ha már Bledben vagyunk.
Utóbb igazolódott a feltevésem, miszerint nagyon is jó ötlet a tó közelében
lakni – még ha kicsit költségesebb is - , mert a gyerekek azonnal beleszerettek
az ott úszkáló kacsákba, hattyúkba. Később még el is nevezték őket, Kékség és
Cukimuki után kellett esténként loholnunk a 6 km hosszú tóparton, hogy pár
falatka kenyérrel tegyük boldoggá az éppen arra úszkáló szárnyasokat.
Aztán megéheztünk. 2 évvel ezelőtt felfedeztünk már egy jó
kis éttermet, de most akármerre mentünk, minden étterem tömve volt. Este 9
körül járt az idő, nagyon éhesek voltunk, de valahogy nem fűlt a fogunk
hazabattyogni és fasírtot enni. A nyaralás első napját meg akartuk koronázni
valami különlegessel. Ahogy elkeseredetten indultunk a tópartról hazafelé,
megláttam egy pirosan világító feliratot: Restavracija Labod. Mi vesztenivalónk
lehetne, felsétáltunk. És milyen jól tettük. Életünk egyik legfantasztikusabb
kulináris élményében volt részünk. Azt már csak mellékesen említem, hogy a
kerthelységből csodás kilátás nyílt a tóra. El is döntöttük, ide még
visszajövünk.
Másnap, vasárnap nagy
terveink voltak, vissza akartunk menni oda, ahonnan annak idején felmentünk a
Triglavra, azaz a Prag út elejére, de most a gyerekekkel együtt.
Reggel nem akartunk korán kelni, így szép kényelmesen
megreggeliztünk, majd kocsival irány Mojstrana és az Aljazev Dom. Asszem a
hibát ott követtük el, hogy fél 12-re értünk a parkolóba, aztán persze
ámuldoztunk mindenhol a hatalmas hegyek láttán. Újra az a borzongás lett úrrá
rajtunk, ami évekkel ezelőtt, csak most nem mehettünk feljebb. Először az
ALjazev Domnál akadtunk le, muszáj volt Triglavos pólókat vásárolni, és a
gyerekek is találtak egy jó kis sziklás falrészt, amin kiélhették falmászó
vágyukat.
Aztán elindultunk, de rögtön a karabineres emlékműnél ismét
meg kellett állnunk bámuldozni, fotózkodni. Ámulatba ejtő ez a táj és most nem
is kellett sietnünk, ráérősen nézelődtünk. Aztán jött a patak, és egyszerűen
muszáj volt belemenni, hűlni a 35 fokos, párás hőségben. Ott is elidőztünk vagy
fél órát és volt már délután 2 is, mire kiértünk a napos, fák nélküli részre.
Eszméletlenül tűzött a nap, persze a sapkákat elfelejtettük és bennem
felsejlett a végkifejlet: napszúrással napokig az árnyékos szobában fekszünk,
ahelyett, hogy élveznénk a nyaralást.
A gyerekek is egyre
többet botladoztak, végül Márkó beütötte a fejét egy kiálló kőbe és itt
döntöttem: visszavonulót fújtam. Addigra nekem is sikerült megcsúsznom egy
sziklán és a törésből lábadozó jobb vállam érezte a helytelen mozdulatot, így
mindenképpen logikus volt „feladni” az aznapi távot. Jött ám a sírás-rívás, a
gyerekek kétségbe voltak esve: hogyan mászunk így fel a Triglavra. Borzasztó
nehezen tudtuk velük megértetni, hogy a Triglavra amúgy sem mentünk volna fel
és majd pár év múlva együtt próbálkozunk, de ma már nincs értelme tovább
kínlódni.
Szerencsére tehenek
és bocik tömkelegének elénk zúdulása vetett véget az elkeseredésnek, sőt a
végén kicsit menekülőre is kellett fognunk: felmásztunk a karabineres
emlékműhöz, hogy a csorda nyugodtan elvonulhasson. 3 óra volt, nem akaródzott
visszamenni Bledbe, így kitaláltuk, hogy a Mosjtrana felé vezető úton megállunk
a Pericnik vízesésnél. Persze minden normális turista a kijelölt úton ment
volna fel, mond: minden NORMÁLIS turista…no mi nem. Mi nekiindultunk a dögmeredek,
úttalan-kidőlt fákkal teli „úton”, csörtetve, mint egy vaddisznó-sereg. Aztán
végre kilukadtunk az útra, amire szó szerint körömszakadtával kellett
felkapaszkodnunk, de legalább a fiúk élvezték és újra visszatért a jókedv. A
vízesésnél kifejezetten jól esett a hűvös és az elázás
.
Márkó teljes lelkesedéssel akart folyton visszamenni a vízesés
alatti barlangrészbe, apa persze vigyorogva teljesítette a kis úrfi kívánságát.
Mi Misuval addig szárítgattuk magunkat a napon, mint 2 gyík. Mire visszaértünk
a kocsihoz, már 4 óra volt és mi igencsak megéheztünk. Fogtuk a szendvicseket,
sült oldalast – jó magyar módra – és besétáltunk az alattunk csordogáló
folyócska közepére, ahol egy kis szigeten találtunk árnyékos menedéket. A
bőséges estebéd után hazamentünk és hol máshol lukadtunk ki, mint a bledi tó
partján. Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy egy új étterembe ültünk be a tótól
felvezető főúton. Nos, ami jó, azon ne változtass – mondja a mondás és mi jól
bele is buktunk a kíváncsiságunkba. Túlélve a nem igazán ízletes vacsorát,
ismét sétáltunk a tóparton, kergetve hol Kékséget, hol Cukimukit. (a mai napig nem tudom, a sok száz kacsa közül
a fiúk hogyan ismerték fel ezt a két jószágot…talán sehogy … )
Hétfőn
elautóztunk a Bohinji tó mellett, egészen Ukancig (útközben láttuk azt a
helyet, amit előzőleg foglaltunk, de szerencsére lemondtuk – és meg is állapítottuk,
hogy nagyon, de nagyon nem lett volna jó nekünk a 2 gyerkőccel, mivel a kis
terasz közvetlenül a nagyforgalmú főút mellett volt.
Ukancnál leparkoltunk és irány a Vogel felvonó (amit, mint megtudtam,
nem németesen „fogel”-nek, hanem szlovénosan „vogel”-nek kell ejteni) A 11 órás
felvonót csíptük el, ami pillanatok alatt felrepített az egekbe, legalábbis a
Vogel hegyre. Onnan – rövid bámészkodás után, egy télen sífelvonóként
funkcionáló kétülésessel feljebb törtünk, majd kikötöttünk egy keresztnél, ahol
gyermekeim kitörő örömmel húzták a kolompot, jelezvén a tömegnek: sikeresen
abszolváltuk ezt a csúcsocskát is. Természetesen ha csúcs – még ha pinduri is,
akkor bizony csúccsoki (egy csokira mindig van ok ugyebár)
Majd lefelé laza ereszkedés a kabinos felvonóig, ahol
betermeltük jól megérdemelt (és kora reggel a boltban készen vett)
szendvicseinket.
3-kor már ereszkedtünk is lefelé, majd Ukancot elhagyva,
irány vissza a bledi tóhoz. Ahol – legnagyobb meglepetésünkre – viharfelhők és
viharos szél fogadott minket. Persze ámulva néztük, ahogy a tavon kint ragadt
csónakázók és lapátoló szörfösök próbálnak a kikötőig elevickélni, mikoris az
én kis csapatom kitalálta, hogy mekkora, de mekkora buli lenne most kihajózni.
És bizonyítandó, hogy a viharban kicsónakázás csöppet sem veszélyes, megjelent
3 fiatalember, és----kicsónakáztak. Persze azt a kalimpálást és bénázást, amit
szél és hullámok ellen próbáltak tenni, azt nem nevezhettük csónakázásnak, de
minden esetre arra tökéletesen elég volt, hogy a fiúk bezsongva követelték: mi
is menjünk ki.
Mit számított anya parája, irány a csónakház. A kölcsönzős
ürge nagyon furán nézett és megkérdezte, hogy biztosan ki akarunk –e menni
viharban és nem zavar, hogy iszonyatosan fúj a szél? (magyarra fordítva: normálisak
vagytok, hogy viharban 2 kisgyerekkel ki akartok menni?). De hát a pénz nagy
úr, kaptunk mindannyian mentőmellényt – annak ellenére, hogy bizonygattuk,
tudunk úszni. (Nos, ettől sem lettem nyugodtabb, kb, mintha azt mondta volna az
ürge, hogy muszáj felvenni, mert hiába tudtok úszni, úgyis beborultok és a
hullámok közt megfulladtok.)
Beszálltunk….illetve Misi beült középre, az evezőkhöz, majd
a két kis babámat előre akarta az ürge ültetni egy akkora kis helyre, ahol még
1 gyerek sem férne el, kapaszkodó nuku és kb 100 % az esély, hogy az első
hullámnál az egyik jobbra, a másik balra zuhan a tóba… Mondtam, hogy nonono!!!
Mit mondtam, kiabáltam: NONONO! Pasi látta az irtózatos parámat, legyintett –
gondolta, ezeknek úgyis mindegy, hívja inkább a temetkezési vállalkozót, ezek
meg hadd induljanak a vesztükbe.
Beültek a fiúk hátra, én a pillangósúlyommal melléjük, így
tehát az orr finoman 1 métert kiemelkedett a vízből, minket meg 1 centi
választott el a hullámzó víz felszínétől. (férjuram szerint mindig túlzok, de
neeeem, ez tényleg így volt) Közben Misi szigorúan nézett és mondogatta: Anya,
ne csináld, a gyerekek is érzik… Én meg remegve kapaszkodtam, de úgy, hogy ha
beborultunk volna, az én ujjaimat vésővel kellett volna a csónak pereméről
lefejteni. Misike visított, Márkó röhögött, de egyszercsak siklottunk a vízen
és már nem is tűnt olyan szörnyűnek. Persze, amikor a csónak oldalra fordult és
a hullámok fel akarták borogatni, akkor nem volt olyan mókás, de Misi sok éves
tapasztalata megmentett minket a haláltól.
Láss csodát, körbecsónakáztuk a tavat, elmentünk a tó
közepén lévő szigethez is, majd vissza a kikötőbe. Pont 1 órát voltunk kint,
bár ha valaki azt mondja, hogy a fél életem ott telt el, azt is elhittem volna.
Kiszálláskor, mintha zseléből lennének a lábaim,
tovaremegtem a WC felé és kisebb gondolkodás után a hányás helyett egy gyors
pisit választottam.
Ezek után nem jöhetett más számításba, mint a mi drága Labod
éttermünk, ahol rögtön legurítottam egy felest, kedélyeket nyugtatandó. Ismét mennyei
kulináris élvezetekben volt részünk – ezt a helyet én szőröstől-bőröstől haza
akarom vinni – vagy legalább a szakácsot! Este még kóvályogtunk a besötétedett
bledi tó partján, szerencsére Kékség (vagy valamelyik kacsa) ismét ott volt,
csak Márkóra várt.
Kedden naaagy
terveink voltak, ezt a kirándulást az utolsó, azaz szerdai napra tartogattam,
de mivel szerdára esőt mondtak, így előrébb hoztuk egy nappal. És milyen jól
tettük, de erről majd később.
A keddi terv a Mostnica szurdok volt, majd a Voje völgyön át
egészen eljutni a forrásig, egy vízesésig. Összesen 12 km várt ránk, hegynek
föl, hegyről le és őszintén mondom, le a kalappal a csöppek előtt, végig bírták
az iramot.
Stara Fuzináig mentünk, szépen ki volt táblázva a Mostnica,
majd itt automatában váltottunk jegyet. Azért volt ez fontos, mert nap végén
láttuk, hogy aki nem váltott, annak a szélvédőjén ott várt egy szép kis piros
csomag. Fél 12 volt, amikor elindultunk a kitáblázott úton, eleinte „csak”
átlagos kanyon, átlagos folyóval az alján, bár minket már ez is teljesen
elbűvölt. Aztán jöttek az egyre szebb, egyre gyönyörűbb, egyre
lélegzetelállítóbb részek. Türkiz színű folyó, elképzelhetetlen, víz által
vésett kanyarulatok és alakzatok a tükörsima sziklákban. Nem is kellett
keresgélni, annyira adta magát az Elefánt szikla.
Aztán elértünk a kanyon végére, ekkor már fél 2 volt és az
út felénél sem jártunk. AZ én eszem azt mondta, óvatosan, de megbeszéltük, hogy
megyünk még egy kicsit, max visszafordulunk, nehogy ránk sötétedjen. 2 körül elhaladtunk
egy nagyobb vendégház mellett, ahol csokoládés pitével próbálták becsábítani a
jó vándort. Meg is ígértük a gyerekeknek, hogy visszafele megállunk – kb ezzel
tartottuk bennük a lelket. Fél 3-kor már a Voje völgyben meneteltünk, ránk
tűzött a nap, volt ugyan sapkánk, de féltem a hőgutától. Így folyamatosan vizet
itattam a néppel és költöttünk egy nótát, miszerint „Jó,jó, jó, napon aszalódni
jó!” Háromnegyed 3-ra odaértünk a vízesés előtti kis menedékházba, ahol
lecsaptunk 1-1 üveg vízre és kólára. Közben felfigyeltünk egy nőre, akinek
tényleg hőgutája volt, jött is érte egy autó, hogy levigye a városba. Haha,
mégsem aggódtam hiába, nem anyapara, amit nap, mint nap leművelek az
életveszélyes helyzetekben J
Miután feltöltődtünk, már csak egy negyed órás kis séta
választott el a vízeséstől, ami őszintén szólva csalódás volt, de muszáj volt
idáig eljönni. Visszafele megálltunk az egyik jéghideg pataknál, hűtöttük
magunkat, megfáradt végtagjainkat, majd kb az út felénél betérünk a csokoládés
pite vendégházba.
Már nagyon kivoltunk, úgyhogy pont jókor jött az a pite.
Mellénk egy idős – de tényleg kb 70 éves – pár telepedett le és a pincérnő
kérdésére válaszolták, hogy ők bizony a Triglavról jönnek… Húúúú, mi meg 10 km
gyaloglástól kivagyunk….
A pite után, újult erővel tértünk vissza az útra és a
szurdok mellet legyalogolva, fél 7-re értünk vissza a kocsihoz.
Este már csak egy zacskós tészta fért bele, aztán sörrel
öblítvén az út porát, irány az ágy. Másnap volt az uccsó napunk…
Szerdán arra
ébredtünk, hogy most már tényleg nem ártana, ha a gyerekeknek tartanánk egy
kívánságnapot (és nem az ötszázadik vízesést néznénk meg). És mit kívántak a
gyerekek? A bledi
irdatlanmeredek-irdatlanveszélyes bobpályán bobozni. Szóval
elgyalogoltunk a szállásunktól amúgy is kb 5 percre lévő bobpályához, ahol rám
jött az anyapara: láttam leszakadó végtagokat, betört fejeket és bob alá
csavarodott testeket. Mindegy, nyomni kell, így hát vettünk jegyet, rögtön két
menetre valót. Gondoltam, ha itt kell meghalnom, hát legyen. Felértünk is
minden bátorságomat összeszedve (elég ciki, hogy az 5 meg 7 éves gyerekem
bátrabb, mint én), beültem a falatnyi kis bobba, ahova még betuszkolták
kisebbik gyermekemet is. Khmmmm, próbáltam én húzni a féket, de a gyermek nem
engedte, közben viszont rájöttem, hogy ez az egész KURVAJÓÓÓÓ J
Nemhogy két, hanem egyenesen 6 menetet mentünk, anya a végén
már úgy száguldott, hogy Misi és Márkó könyörögtek a fékért J Na jó, nem, azaz nem
könyörögtek, csak száguldottunk, mint a szél és visítva nevettünk.
Mire az utolsó menetnek is vége lett, már gyakorlatilag
egybefüggően hallottuk a dörgést, úgy visszhangoztak a körülöttünk lévő hegyek.
Épp leértünk, amikor szóltak, hogy vége és be is zárták a pályát.
Haza már nem értünk szárazon, 5 perc alatt bőrig áztunk, aztán
csak szuszogtunk a 36fokos párában. Délután még megpróbálkoztunk egy tó körüli
túrával, de megint jöttek a felhők,így búcsúvacsorára hova is ülhettünk be
vajon? Igen, a Labod Étterembe. Itt már jó ismerősként fogadtak minket, és
igen, ismét fenomenális gasztrokalandban volt részünk. Na meg egy fenomenális
viharban is, ami miatt ott ragadtunk még plusz másfél órát az étterembe. Akkor
jött ugyanis értünk egy taxi, ami hazavitt. Bőrig ázva, de boldogan tértünk
nyugovóra utolsó esténken Bledben.
Csütörtökön kora
reggel ébredtünk, reggeliztünk és pontban 10-kor, annak rendje és módja szerint
elhagytuk Bledet. Irány Porec, irány tengerpart. Útközben útba ejtettük a
Postojnai cseppkőbarlangot, ami csodálatos, mégis kicsit feledhető élmény volt,
talán az irdatlan tömeggyár-érzés és a birkamódra terelés miatt. De tény, hogy
a cseppkövek és maga a barlang egy csoda. Csak megint az ember szúrja el a
dolgot….
Innen aztán már semmi sem állított meg minket, estére már
lent is voltunk Porecben, ahol ismét egy szuper szállást sikerült a
booking.com-on foglalnunk. A házigazda, Cristina kávéval és almalével, na meg
szívélyes üdvözléssel és Néró kutyával várt minket – a gyerekek legnagyobb
örömére J
5 nap tömény tengerpart, kis poreci óvárosnézés (rommá égés
miatt) és rengeteg pipás búvárkodás várt ránk. Giccses naplementék, csodás
élőlények az átlátszó vízben, laza ebédek a parti kis gyorsétteremben
(természetesen csupa hal és kalmár), sok nevetés, esti foci a szállásadó Marco
nevű fiával, vizipisztolyozás Néró kutya kárára és egy kis veszekedős könnyezés
gyermekmakacsság miatt. Kb ez volt 5 napon át, fantasztikus élményekkel
gazdagodtunk és megfogadtuk: ide bizony jövőre is visszatérünk.
Szerdán eljött a
búcsú ideje, irány Budapest, Útközben beugrottunk a Skocjan barlanghoz, mert
megfogadtuk a tanácsot: ki ne hagyjuk és mindenképpen Postojna után nézzük. És
milyen jó, hogy megfogadtuk, hiszen ez a barlang minden várakozásunkat
felülmúlta. Másfél órás túrát ígért, de 2 órán át bolyongtunk, hála jófej
túravezetőnknek, aki cseppet sem siettetett minket. Az élmény leírhatatlan és
elmondhatatlan, tessék rákeresni a guglin. Mélységek, magasságok, színek és
árnyékok. Gigantikus, többemelet magas cseppkövek és „Mackenna aranyában”
látható kanyon a hegy gyomrában, aljában a Reka folyóval. Életreszóló élmény
volt, ide is vissza kell térni.
És hogy mit éreztem a végén? Azt hogy csodálatos 12 napot
sikerült együtt töltenünk és ismét olyan élményekkel gazdagodtunk, amit most
már soha senki nem vehet el tőlünk.